Végtelen

Miközben befejeztem Zana Ágnes életvégi kérdésekkel kapcsolatos könyvét (Mit mondjak, hogyan mondjam? - nagyon ajánlom), azt olvasom, felfedeztek egy Kepler186F nevű bolygót, ami egy nem túl messzi csillagrendszer egyik napjának lakható zónájában helyezkedik el, és kb. olyan méretű, mint a mi kis meggyötört Földünk. 

Nem tudom, nyilván nem nagyon viszi előre a mindennapjainkat, ha a kozmoszban önmagunkra mint genetikailag kódolt aprócska atomgyülemre tekintünk, de azért nem volna baj, ha olykor, mondjuk hetente fél órára, mégis csak elméláznánk azon, miféle jelentéktelen hangyaként szaladgálunk a rendelkezésünkre álló, kozmikus mércével mérve szinte megfoghatatlanul rövid életidőnkben. Hátha rájönnénk, nem is szabadna ebbe az életbe beleférni csak a szeretetnek. Elvégre mit lehet kezdeni egy-két kiló arannyal vagy gyémánttal az örökkévalóságban, mit számít a papírra írt történelmi jelentőség, mit az ideig-óráig birtokolt hatalom? 

Aki nem vágyik másra csak hatalomra, nem érti, hogy meg fog halni. Aki nem vágyik másra, csak vagyonra, örök életűnek hiszi magát. Csak aki szeret, az fogadja el saját halandóságát, és tesz ezzel a szeretettel hozzá valami el nem múlót a kozmoszhoz, mert semmi más nem tud az örökkévalóság része lenni, csak ez. Ezt az egyet kellene végre komolyan venni.