Ráérős poszt

A szünet első reggele mindig különleges. Ma eszembe jutottak a régi, évekkel ezelőtti szombat reggelek, amikor mindenki itthon volt, egy örökkévalósággal ezelőtt persze. Azok a lusta, hosszú reggelek, amikor volt abban valami nagyon szép luxus, hogy a tennivalók ellenére sem kelt senki korán, amikor volt ez a családi, mosolygós reggel.

Ma is hosszú reggel van, csak persze másmilyen. A ráérés nem gesztus, inkább jelenség, ma már csak magammal osztozom az időn. Azon gondolkodom, talán ez is egy fontos tanulnivaló, jól egyedül lenni. Amíg az ember fiatal, azt kell megtanulnia, hogyan éljen együtt másokkal, amikor megöregszik, inkább azt, hogyan kedvelje meg önmagát eléggé ahhoz, hogy aztán a hátralévő időben elég jól kijöjjön önmagával. Egyik sem könnyű lecke.

Fiatalon valahogy be kell illeszkedni, önmagunkkal szemben el kell fogadni a másikat, meg kell bocsátani a másik hibáit, de ahogy telik az idő, inkább magunknak kell elnézni a hibáinkat, és meg kell szeretni önmagunkban a szaporodó tökéletlenséget: a romló testet, az önzőséget, az értelmetlen hűséget, a hűtlenséget, és még azt is el kell nézni magunknak, milyen nehezen megy ez.

Az jutott eszembe, a világ kicsit olyan, mint egy forgó üveglapra öntött festékpöttyök sokasága. Minden ember origó, de azért időnként egymásba folynak a festékfoltok. Aztán megint szétválnak, és vannak szép számmal olyanok, akik már megszáradtak, és majd, ahogy az idő múlik, lepattogzanak az üveglapról.