Mozgókép

A válásom után volt bennem (de jó múlt időben írni ezt) egy nagyon erős idegenkedés a filmekkel szemben. Nehéz megmondani az okát, talán egy jó pszichológus tudna ezzel mit kezdeni, mindenesetre képtelen voltam filmeket nézni, legfeljebb olyankor, amikor a barátaim elrángattak egy-egy mozifilmre, ami viszont nem esett nehezemre egyáltalán. Valahogy az itthoni filmnézés volt elakadva bennem, de mindegy, mert ez most elmúlt. 

Nem egy csapásra múlt el, hanem nagyon lassan, sokszor el is veszítettem a türelmem magammal szemben, hát mi a jó élet már, hogy nem tudok végignézni egy rohadt filmet, de nem tudtam. Sok idő kellett hozzá, mire megint igen.

Az emberekkel valahogy türelmesebb vagyok, mint az idővel. Bosszant, ha valami lassú, ha sok időbe telik megcsinálnom, ha az időm öncélúan, értelmetlenül telik. De visszakanyarodva a filmekhez: tegnap moziban voltam, egy elmaradt óra helyett javasoltam az egyik csoportomban, hogy nézzünk meg valamit angolul. Végül csak egy lány, meg a barátja jött el, és a film alatt azon gondolkodtam, vajon mennyire utálnak meg. 

A The Bookshop című film a második világháború után játszódik egy eldugott angol kisvárosban, ahol a főhősnő, a helyi véleményvezérek rosszallása ellenére könyvesboltot nyit, amibe a végén bele is bukik. A történet tulajdonképpen ennyi, de mindezt hihetetlen lassú kameramozgással, szándékoltan régies mondatokban zajló, lelassított párbeszédekben, sok szép totálplánban, és szinte mindig szeles és esős időben követjük vagy inkább éljük végig. Érdekes, hogy amennyire nem tudtam visszaszeretni a régi, lassú filmekbe, most mégsem éreztem kínosnak ezt a tempót. Talán a rendezés meseszerűsége, talán a kiváló színészek (ó, Bill Nighy micsoda remek színész, milyen jó öreg arcokat látni a vásznon), talán a színharmónia, de egy kicsit olyan volt végignézni ezt a filmet, mintha éberen meditáltam volna közel két (!!!) órát. 

A The Bookshop nem egy kihagyhatatlan film, sőt a kritikusok véleménye szerint (és objektíve tényleg) egy meglehetősen gyenge dráma, és azt hiszem, kell hozzá egy bizonyos hangulat is, nekem tegnap mégis tetszett. Egy kicsit olyan volt, mint amikor az ember egy folyóparton ül, dinnyehéj sehol, viszont szemerkél a hideg eső, és minden várakozással szemben, és a világ minden ostobasága ellenében is van ebben az egész üldögélésben valami végtelen nyugalom és elfogadás.

Szóval miattam senki ne nézze meg ezt a filmet, de a meditációt azért javaslom, meg az üldögélést is. Olyan nyugalmas tud lenni néha a semmi.