Monday

Rossz híreket olvasok mostanában megint. Meggyilkolt újságírók, preapokaliptikus viharok, a végletekbe tolt politikai elmebaj. Nem is olyan lassan csúszunk bele a világvégébe, mint gondoltuk régen.

Az a fura egyébként, hogy ennek ellenére az van szinte mindenkiben, hogy mégis normálisan kell csinálni az életet, mintha legalábbis volna egy minőségbiztosítási pali, aki húzza a strigulákat valahol. Persze bennem is ez van, úgyhogy csinálom az életem rendesen, fizetem a fizetnivalókat, dolgozom lelkiismeretesen, örülök, aminek lehet, mert sok örülnivaló is van, de hosszú távra azért nem tervezek. 

Néha, amikor igazán hajmeresztő dolgokat olvasok a világról, kicsit elveszítem a kedvem, de szoktam nem hajmeresztőket is olvasni, mert meghalni sem lehet minden nap ezerszer. Most Simon Mártont olvasom például, akiről mindig gondoltam, hogy talán az egyik legjobb új ember, de most már talán nélkül gondolom ezt. Az ember nagyon érzékeny is tud lenni. Simon olyan, mint egy tejfehér, hiperérzékeny membrán. 

Mindeközben kellemetlenül álmos és megmagyarázhatatlanul meleg hétfő reggel lett, a hétvége pedig újra felkerült az eltűnt dolgok listájára. Valami oknál fogva reggeli közben eszembe jutott a nyúl, aki Mark, az amerikai cserepartnerem kertjében lakott. Érdekes, hogy nem is adtunk neki nevet.