Megkeresem

Eldobom azt, ami eddig voltál, és ami lennél, azt megkeresem. 

A Nagy Fáradtság Kora, ha majd el kell nevezni ezt az időszakot az életemben, így fogom hívni. Vagy úgy, hogy a Két Világ Kora: a végtelen fáradtság és a küzdő akarat dualizmusának időszaka. 

Fáradt vagyok, pedig igyekszem aludni, relaxálni, jógázni, de túl sok a munka, és nem csak azért túl sok, mert a pluszban vállalt munka sok (amit csak azért végzek, hogy ne haljunk éhen), de a főállásomban elvárt munkamennyiség is sokkal több lett az elmúlt 5-6 évben. Mintha nem is emberekre, hanem robotokra szabták volna ezt a világot, néha az az érzésem. Én pedig nem vagyok robot.

Azt látom, az emberek többsége agyonhajszolja magát, miközben tulajdonképpen egyre kevesebb értelmét látja annak, amit csinál. Joggal egyébként, mert szerintem ez egy rossz irány. Valami nagyon komolyan kibillent, és mintha egy erős anti-flowban lenne az ország. (Bár az is lehet, hogy az egész világ abban van.)

Én sem jól csinálom a dolgaimat, talán emiatt van valami megrekedés, valami akadálypálya, amit én sajnálatos módon útnak érzékelek. A nehezített pályán pedig túl sok az akarás bennem, és ez nem jó, az akarást már túlhaladta bennem az idő: öregszem. Nem úgy értve ezt egyelőre, hogy elfogy belőlem az élet, hanem úgy, hogy a koromnál fogva megengedhetem magamnak, hogy másképp éljek, és magam döntsem el, hogyan. Többet kell magammal törődnöm, többet kell aludnom és olvasnom, többet szeretnem, eljött hát az ideje, hogy emberségesebben bánjak önmagammal. Én kijelentő módban szoktam reménykedni, mondta tegnap BH, és van ebben valami nagyon komoly felelősség is: azzal törődni, ami fontos, és nem azzal, ami lényegtelen.
Ezt másokkal, egy embereket életkoruktól függetlenül infantilizáló világban, nehéz megértetni, mert nem vesszük elég komolyan egymást. A központi irányítást favorizáló társadalomban kevéssé tiszteljük egymásban a szabadon önrendelkező embert, és alig-alig tudjuk elfogadni a másik döntését, hiszen saját magunk is ahhoz szoktunk, mások döntenek helyettünk.
Elnézem a kollégáim, szinte mind hajszoltak. Elnézem a gyerekeim, a tanítványaim, és azt látom, marhaságokkal kell foglalkozniuk. Jövőre portfóliót kellene írnom, de nem érdekel a dolog. Ha megírom, csak a pénz miatt teszem, de az is lehet, hogy elhagyom a pályát, és megkeresem, hol lehet egyszerűen csak élni. Nekem egyre inkább ez az egyetlen ambícióm. Meg a szeretet. Abba ugyebár nem lehet beleunni. (EP után szabadon.)