Hadműveletek

Vannak napok, amikor kifejezetten hősnek érzem magam; olyankor, amikor sikerül legyőzni egy bevehetetlennek tűnő várat, mint amilyen például egy laborvizsgálat táppénz és szabadság nélkül. Gondolom a költségcsökkentés, meg az egészségügy ultragáz pénztelensége hoz magával mindenféle laborbezárásokat, ez az oka, hogy ebben a nagyvárosban csak három helyen lehet vérvételt abszolválni háziorvosi beutalóval. Nagyjából el lehet képzelni, micsoda tömegek állnak minden reggel-hajnalban ante portas, hogy bevehessék a várost, és az idősek keveset alszanak, szóval valszeg az első tíz ember már öttől ott ólálkodik a rendelőintézet kapujánál.

Nekem mindenesetre két nap kellett, hogy sikerüljön, de nem volt egyszerű. Tegnap viszont olyan pozitív flowban voltam (minden viszonylagos persze), hogy amikor a lépcsőház ajtajában összefutottam az asszisztensnővel, még azt is lezsíroztam vele, hogy bedobja a postaládámba a leletet, amit ma megkap a háziorvos. Este hétig tanítok ma, szóval aligha tudnék elmenni érte.

Az iskolai fejetlenségen tegnap sikerült nem felhúzni magam, a munkaközösség vezetőjének tök szakmaiatlan érvelését egykedvűen fogadtam, és bölcs belenyugvással állapítottam meg, hogy a faktos névsor egyik évfolyamon sem stimmel. Hát mit mondjak erre? Nem mondok semmit.

Este még elmentünk TSB-vel egy, pontosabban két, rendhagyó irodalomórára, amiből az első nem volt igazán érdekes. Nyáry Krisztián Petőfiről mesélt, de elég bulváros volt az egész, nem sok használható dolgot kaptak a diákok, azt hiszem. A szünet után Darvasi beszélt Illyésről, ami egyrészt tényleg gondolatébresztő volt, másrészt  Darvasi továbbra is az első számú kortárs magyar prózaíróm, mert gondolkodó, szorongó ember. A szünetben amúgy dedikáltattunk, aztán picit beszélgettünk is vele, ami külön öröm volt.

Más nincs. Érdekes ez a tavasz, napok óta fáj is a fejem miatta.