Együttélés

Régebben kifejezetten irtóztam a büdösbencéktől (tudom, ez lokális nyelvhasználat, poloska amúgy), de idén már annyian vannak, hogy abszolút nem is zavarnak. Lassan megtanulok együttélni velük. Mármint persze nem abban az értelemben, hogy hagyom őket szerteszét garázdálkodni a lakásban, de már nem áll fel a szőr a hátamon, ha hallom a hangjukat, csak felállok, keresek egy papírtörlőt vagy poharat, aztán kitessékelem őket az ablakon. Mióta nem érek hozzájuk, és nem csapkodok, nem is büdösek. Hiába, ez egy biológiai evidencia, akkor védekezik,  amikor támadják.

Gondolhatnánk most, hogy ez jó példa az ember zseniális adaptivitására, ahogy megszokja a környezetét, de azt hiszem, itt nem erről van szó. Vagy nem ilyen egyszerű dolog ez. Mivel az emberben tényleg nagy az együttélésre való törekvése, és mivel a hosszútávú stressz ledarálja az immunrendszert, az egyszerű megszokás amolyan védekezőmechanizmus. Megszokja a konstans rosszat, a magasabb árakat, a másik hűtlenségét, a meleg nyarakat, az okoskodó kollégákat, a korrupciót, a kilátástalanságot, a bántást, a megaláztatást, és a mit tudom én még mit, de szinte mindent. Csakhogy ez a fajta megszokás nem az a fajta adaptivitás, ami igazán előremutató. Mondjuk (nem tudom, lehet-e ezt a kifejezést ilyen értelemben használni, de) hívjuk ezt passzív adaptációnak. Ez az emberiség szenvedéstörténete. Az élet értelmetlen áldozata, a magunk belehajtogatása bizonyos helyzetekbe, ami aztán előbb-utóbb átrágja a gyomorfalat, vagy elporlasztja a csontokat.

De ha van passzív, akkor kell legyen aktív adaptáció is. Én ezt érzem most a magam és a büdösbencék viszonylatában, és ezt érzem fontosnak a valódi együttélésben is, mármint egyéni és társadalmi szinten egyaránt. Ha értem a mozgatórugókat, ha megértem, mit miért tesz a másik, mert kíváncsi vagyok rá, mert van bennem hajlandóság megismerni a másikat, az ő szemével ránézni a valóságra, akkor kinyílik az adaptációs ablak, és el tudom helyezni a másikat a saját világomban. Az a helyzet, hogy a büdösbencék nagyon fáznak, mert az éjszakák hűvösek. A más országokból érkezők más kultúrában nőttek fel, ezért máshogyan öltözködnek, és más dolgokat esznek. A kamaszok másképp látják az őket körülvevő világot, mint mi, ezért máshogyan is élnek. Az volna a legjobb, ha nem csak megszoknánk, hanem meg is értenénk egymást, mert a megértés mögött, mindjárt meg tud érkezni a szeretet is. És akkor onnantól fogva tényleg együtt lehet élni. Láttam erről nemrég egy nagyon szép videót. Nézték egymást az emberek pár percig, és már ettől is valahogy közelebb kerültek egymáshoz. Mostanában én is megnézem a büdösbencéket. Elég sokféle van, de egyik sem barátságtalan.