Csend

Sötét van, mint egy Isten háta mögé dugott világban. A Nap és a Föld még tudja a dolgát, hamarosan tél lesz, elő kell készülni a fényeknek is az évszakhoz, de az is igaz, hogy minden más tekintetben elég nagy a felfordulás. Tegnap eljátszottuk az őszt: sötét felhők, szélvihar és eső várt minket a múzeumból kilépve, de hamarosan megint kitavaszodik. Vagy nyár lesz megint. Magam sem tudom, melyik az ijesztőbb.

Kicsit nyűgös volt tegnap mindenki a munkahelyen, a kis cellatársak közt csak az egyik srácnak van teljes családja, mi hárman többiek váltakozó lelkesedéssel küzdünk az egyedülléttel. Ebben érdekes módon Angel a legügyesebb, Nyugat meg én elég szánalmasan haladunk; én olvasással, ő dolgozatjavítással múlatja magányos óráit. Néha kiröhögjük magunkat, az legalább oldja a feszültséget.

Jó volna valami tartós megoldást keríteni, de nem hiszem, hogy ez lehetséges. Nagyon furcsa, hogy már csak B van itthon, ő is csak viszonylag keveset, úgyhogy egyelőre nagyokat csodálkozom, mekkora tud lenni a csend, amikor egyedül vagyok. Van benne jó is, olvasni lehet például, de azért igazából elég szar, és nem tudom, hogy lehet azzal megbarátkozni, hogy tök egyedül van az ember napokig. Lehet, hogy egy idő után beleissza a csend magát az ember bőrébe, és beszélni is elfelejt. 

Öreg koromra művelt, de néma öregasszony leszek.