Városi barátok

Sokan úgy tartják, a város elidegenítő közeg, nem ismerjük a szomszédainkat, nem érdekel minket az utcán összeroskadó ember, sőt, kifejezetten idegesítenek minket a zajok; ha a szomszéd kalapál/húst klopfol vasárnap reggel, ha egy kamasz bömbölteti az édes-bús szerelmes dalt. Bár ez utóbbi ritka, a kamaszok mostanában inkább bedugják a fülükbe a bánatot.

Ez mindig igaz egy kicsit, de közben mégsem. Hogy ki és mennyit beszélget a szomszédnénivel, az persze egyéni ízlés, napszak, munkahelyi stressz és kialvatlanság függvénye is lehet, de az a tapasztalatom, a városban is van egy hely, ahol minden nyűg ellenére is közelebb kerülnek az emberek egymáshoz lélekben: a buszmegálló. A buszmegállóban együtt kell várni másokkal, nem lehet őket faképnél hagyni, nem lehet másik irányba elsietni, hiszen akkor elkésik az ember az iskolából/munkából. Együtt kell várni nap mint nap a buszt. 

Nekem két új városi ismerősöm is lett szeptemberben. Az egyik egy mackós fiatalember, aki a 26-os busszal megy dolgozni reggelente. Általában vidám, hátizsákkal jár, és egyelőre rövidgatyában. Megbízható és pozitív ember benyomását kelti, hiszen sosem tűnik nyűgösnek. Képzeletben általános iskolai tanárbácsinak gondolom el, aki reggelente azon mélázik, miféle érdekes feladattal kösse le a kicsik figyelmét aznap.

A másik ismerős társaság egy család, vagyis egy anya a két gyerekével. Egy fiú, egy lány, kisiskolások mindketten és ázsiaiak. Talán kínaiak, de az is  lehet, hogy koreaiak. múlt héten a kislány egy napot hiányzott az iskolából, de szerencsére átmeneti betegség lehetett, csak, mert másnap már megint jött. Ők minden reggel annál az ajtónál (2.) szállnak le az 55-ös buszról, ahol én fel.

Kedvelem az új városi barátaimat. Minden reggel mosolygok rájuk.