Úton

Azon merengek itt reggel kisgatyában és izzadtan a torna után, hogy ez a torna vajon most már inkább csak rítus, vagy tényleg használ is. Valószínűleg egyébként mindegy, megszerettem a reggeli testmozgást, csak kár, hogy sok időt elvesz.
Vannak más rítusaim is, például a reggeli, meleg tejben átfőtt zabpehely, ami az otthonosság érzését erősíti bennem meg. A letelepedett népek sokezer éves hagyományát építem bele minden reggel a sejtjeimbe, a kérdés csak az, kevésbé leszek-e ettől nyugtalan, vándorló lélek. Egy picit talán. Megszereti az ember a földet, ha gabonát eszik.
Amíg hűl a testem, nézem a gyülekező felhőket magam előtt az ablakban, az esőt várom napok óta, verné el végre a port, hadd kapjak levegőt rendesen. Nem szeretek fuldokolni. És bár egy időre meggyűlöltem a reptereket és a hotelszobákat, és megszerettem az itthonlétet, lassan megint kezd bennem feltámadni az utazás vágya. Hiába eszik minden reggel zabot, egy kószából sosem lesz otthonülő ember; aki menni akar, az előbb-utóbb útnak indul.
Így aztán, véletlenül vagy sem, egy hét múlva elutazom egy kedves, ám kimondhatatlan nevű cseh kastélyba, aminek most már örülök. Nem a munka vagy az új emberek miatt, akikkel ott találkozom majd, hisz egyelőre semmiféle információm nincs semmiről, pusztán a helyváltoztatás, a másféle táj okoz örömet előre is. Pont tegnap jutott eszembe, mennyire hiányzik Miskolc, hogy milyen jó a szememnek az ottani táj, hogy milyen szívesen jönnék-mennék egy kicsit az utcáin, nézném a Szinva patakot, meg a már szinte ismerős boltok kirakatát.
Közben még az van, hogy hazajött E. néhány napra Angliából, úgyhogy ma megünnepeljük a szülinapját előre. Hihetetlen, hogy már huszonöt éves. Tegnap sütöttem neki tortát, illetve csak akartam, mert az eredmény egy csúf és szalonnás valami lett. Most sütök neki gyorsan egy másikat, bár a tortalapok hullái láttán az előbb majdnem elment a kedvem a konyhatündérkedéstől. Ha egyszer sok pénzem lesz, ilyenkor étterembe viszem a családom, és tortát rendelek.
Más nincs. Az új iskola továbbra is szervezetlen, csak másképpen, mint a régi, de nagy előnye, hogy vannak termek, amikben tanítok, és diákok, akik tanulni szeretnének, és engem végeredményben ez érdekel. A kollégák megszállottságaival új emberként nem kell foglalkoznom, a vezetés botladozásain meg igyekszem felülemelkedni. Végeredményben jól érzem itt magam, és ugyan hiányoznak a régi kollégák (egy részük legalábbis), a szar hangulat már nem.
Egyébként meg a dolgok rendben vannak. Még ha a rend olykor kaotikus is.