Szombat

Szombat van. A zsidó temető mellett mentem el ma délben gyalog, és az jutott eszembe, ha ortodox zsidó lennék, most megszegném a szombat előírásait, mert túl messze eltávolodtam az otthonomtól, és a boltból hazafelé menet majd buszra is ülök, nem cipekedem gyalog, sőt reggel autóztam is már TSB-vel a piacra, meg még pár helyre, itthon pedig takarítok. De nem vagyok zsidó, a magam szombatjának önmagammal kialkudott szabályait veszem semmibe hónapok óta, ami persze egy kicsit baj. 

Mégis, ahogy átnéztem a kerítésen csendes nyugalom támadt bennem, meg is álltam egy pillanatra, ezen az úton alig jár valaki, nem zavartam senkit az ácsorgással, és néztem a hűvös köveket odabent. Szeretem ezt a temetőt, jobban is, mint a másikat, mert itt nem jönnek-mennek nagy csoportokban az emberek, nem hangoskodik senki (pláne nem szombaton), és a sírok közt sarjadó füvön szinte mindig nyugodtan játszhat a fény és az árnyék bújócskát: ami napfényes él, ami sötét halott. Aztán csere.

Szép és hasznos gondolata mind a zsidó, mind a keresztény vallásnak az Istennek és önmagunknak szentelt nap; az énből kilépő elmélyedése Isten és a világmindenség végtelenségében, az ítélet nélküli szemlélődés, a lét könnyűségének és nehézségének együttes megtapasztalása, önmagunk egyszeriségének elhelyezése a végtelenben

Mostanában olvastam valahol a nem végiggondolt gondolatokról, és abban a csendben, a kerítés mellett az jutott eszembe, hogy a munkamentes nap ezektől a nem végiggondolt gondolatoktól is véd, hiszen ilyenkor nem gyártunk új gondolatokat, hanem azokkal foglalkozunk, amelyek már megszülettek bennünk az elmúlt héten. 

Szombaton éppen ezért legjobb csendben feküdni és olvasni. Keresni egy menedéket, ahol süt a nap, és nem zavar senki.