Színes

Sharon McCutcheon képe

Azt szeretem, amikor sokszínűek a dolgok. Az egyszínűség untat, jobban szeretem, ha sokféle ember vesz kerül, ha a környezetem elemei nem mind egy mintára húzhatók rá, ha a tanítványaim nem mind jólszituált felsőközéposztálybeli gyerekek rendezett családi háttérrel. (Bár gyanítom, hogy ilyen tanítványok már nem is nagyon léteznek.)
Elnéztem az iskolai kiránduláson a gyerekeket, és nemigen láttam két egyformát. Ennek tényleg megörültem. Sok a mozgássérült tanítványunk, ilyen-olyan problémák, az emberi test varázslatosan sokféle köntösbe öltözteti a lelket és a szellemet. Lehet, hogy ennél nincs is nagyobb öröm, lehet, hogy ez a valódi játékos Isten megnyilatkozása.
Annak idején, amikor Amerikában egyszer vásárolni mentem Lujzával, és levettem a polcról egy szép fekete kardigánt, epésen csak annyit kérdezett: megint gyászolunk valakit? Bár nem vagyok egy nagy öltözködési varázsló (nekem tényleg csak úgy vannak a ruháim, teljesen esetlegesen, gyaorlatilag véletlenül) az utóbbi időben próbálok egy kicsit odafigyelni arra, hogy legyenek rajtam színek. Ma például egy nem is tudom milyen színű felsőben jöttem. Ha már belecsöppentem egy ilyen színes, szélesvásznú életbe, próbálok nem gyászolni tényleg.