Második hete várom a prehétfői szindrómát, de egyelőre semmi. Érdekes. A múlt heti káoszt elnézve már-már kezdtem meginogni, minek is kellett nekem otthagyni a régi, jó iskolát, hogy az egyik rosszat egy másikra cseréljem. Aztán azért ezek szerint mégis jobb. Abból a szempontból biztosan, hogy nincs a munkanapokat megelőző szorongás. Ez azért nyugtat meg, mert ezek szerint még nem a munkámmal van bajom, csak a körülményekkel. Csak.
A munkaszorongás hiányának persze az is oka lehet, hogy szombaton befejeztem a fordítást, ma még kicsit olvasgatom, aztán leadom. Nem ez lesz életem főműve sajnos. Mennyivel jobb volna már most túlesni a főművön, a hátralévő időben meg csak ringani egy függőágyban,
Más. Hormonális és életközép típusú nyűgösségem alig-alig csillapodik, amiről két dolog jutott eszembe: 1. egyszer még én is meghalok, 2. fel kellett volna mennem nyáron a klinikára hormonszinteket méretni. Mindkettőt elnapoltam.
Más nincs. Már csak ezt a kis alvásproblémámat kellene megoldani, meg kiszedetni a varrataimat, mert nagyon húzódoznak. Meg persze be kellene fejezni Bubert. Kár, hogy nem emlékszem, mit olvastam az elején.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése