Kifelé

Nem tudom eldönteni, szívem... énekelhetné a természet a tegnap kora reggel beköszöntő tél utáni kellemes ősznek ígérkező nap elején. Milyen hálás téma az időjárás, és milyen kevéssé hálás téma a temetés.
Ma lesz Nyugat feleségének búcsúztatója, amire kollegiálisan elmegyek ugyan, de mivel csak látásból ismertem, sokáig nem gondoltam ott maradni. Amúgy is furcsa a helyzet egy kicsit, hiszen én tulajdonképpen helyette vagyok az új munkahelyen. A héten lecserélték a kiírást is az ajtón, szépen demonstrálva az örökérvényű igazságot, miszerint senki sem pótolhatatlan.
A búcsúztató egyébként szép gondolat, eljönnek a volt diákok, szólnak majd pár kedves szót, és temetés amúgy sem lesz, bár azt nem mertem megkérdezni, mit terveznek/terveztek a hamvakkal. Amikor már nincs az ember, akkor nincs, csak a test van egy darabig, aztán már a test sincs, csak az emlék van reggel ébredés után, meg néha máskor is, hogy egyszer volt még valaki.
Apám jutott eszembe, néhány napja lett volna nyolcvanegy éves. Már nem emlékszem a hangjára. Kifelé nézünk mi is lassan az életből.