Interpretáció

Mennyi önreflexió kell az élethez vajon? Olvasom Peter Handke regényét, és ezen gondolkodom, mert a könyv tulajdonképpen semmi más, csak önreflexió: a főhős úgy él, hogy minden önmagán keresztül szűr át, értelmez. Akkor van-e objektív valóság. Lehet, hogy nincs. De ez valahogy sántít, a regény hátterében csak ott a háború, egy eltűnt fivér. 

A világ átváltozások sora. Az objektív szubjektívvé változik és viszont. Az emberből fa lesz a dolog biokémiai és ovidiusi értelmében is. Egy nap felébredünk, és szépnek látjuk az esőt, egy másik nap már a föl alatt fekszünk, és sejtről sejtre átadjuk magunkat a hideg földnek. Életünk néhány évtizedére különválunk az egyszerű anyagtól, majd visszatérünk hozzá, bölcsességünkkel és őrületünkkel gazdagítva az ökoszisztémát. 

Azt nem tudom biztosan, miben is tárolódik vajon ez a sok információ, de valószínű, hogy a DNS-ben. Aztán amikor az elbomlik, amikor a valamikori sejtjeink a talajvízből átjutnak a folyóba, és onnan a tengerbe, egy elmélkedő amőba rácsodálkozik a kesze-kusza gondolatainkat őrző fehérjecsoportosulásra. Na jó, persze az amőba nem csodálkozik, nem tud szegény idegrendszer híján, meg talán a fehérjecsoportosulások is szétesnek addigra, de hogy a világmindenség sokszor rácsodálkozik az emberre mostanában, abban mégis biztos vagyok.

Olvasom tovább tehát Handkét, érdekes regény ez, az egész valami álomszerű szövegmassza, amiben felfénylik egy-egy meghatóan emberi kép: a modern ember zavarodott hétköznapjain megvilágított betlehemi idill.

Más nincs. Szeptember vége van és hideg. Maradjon még a barokk. Segíti az interpretációt.