Elszámolás

Túl vagyok az első héten, és mivel egyszerűen képtelen vagyok hajnali öt előtt felkelni, egyelőre egy kumulatív beszámolóval tudok szolgálni. Talán ha majd belejövök, és a testem ismét megelégszik 3-4 óra alvással, akkor esélyes, hogy lesznek reggeli posztok is. 

Szóval megvolt az első tanítási hét, amitől körülbelül úgy érzem magam, mint egy igásló egy heti szántás után. Pedig, tegyük hozzá sietve, hétfőn nekem csak az évnyitó volt, pénteken meg egy órát tartottam, mert utána sietve eltávoztam a sebészetre. Szóval na. Mondjuk a fáradtságért nyilván a fura órarendem is felelős, mert pénteken összesen  két órám lesz, ennek megfelelően viszont kedden és szerdán hét, utóbbi napon a kilencedik órával zárok. 

Az ismerkedés zajlik, lassan kezdenek kirajzolódni a kollegiális erőviszonyok, már észreveszem a szemöldökráncolást és a visszafojtott sóhajt is. A hangulat amolyan év eleji, valahogy senki sem csattan ki az energiától, kivéve Angelt, akinek Isten ultramodern energiacellákat juttatott. Nyugat (hát most ilyen hirtelen találtam ki neki egy blognevet az angol becenevéből, ami majdnem nyugat) felesége haldoklik, otthon töltheti az utolsó heteket, nem vitték hospice-ba. Azt hiszem, ez szép, nyugalmas halál. Én magamnak ilyet kívánnék, ha kívánhatnék, de azt azért értem az eszemmel, hogy aligha lesz így: se otthon, se egy mellettem üldögélő ember.

Mindeközben belesodródtam egy nemzetközi múzeumprojektbe, melynek keretében Angellel szeptember majdnem végén két napra egy csehországi kastélyba utazunk. (Hálistennek ma befejezem a nyomasztó krimit vagy mit, amit fordítok, úgyhogy legalább lelkifurdalás nélkül utazhatok.) A projekt a monarchia felbomlásának idejével foglalkozik képzőművészeti szempontból, és lesz egy kiállítás is, aminek sajnos elfelejtettem a címét. Öt gyerek lesz benne a projektben, akik közül asszem egyet ismerek egyelőre. Ez most izgalmas feladat. 

Nagy vállalás, hogy rendszeresen jógázom majd ebben a tanévben, mert most úgy érzem, nincs más esélyem. Hajnalonként itthon, plusz hetente kétszer Claire-nél. Nem tudom, mire lesz ez elég, mert közben a stressz és a szorongás hű társként lohol utánam, a könnyeimmel egy bányatavat is meg lehetne lassan tölteni, pedig azt is megszámolták, hány könnyet tud egy ember egy nap, ami szerintem nem igaz egyébként, na mindegy. Biztos a los hormones, meg az egyedülség, de nem tudok ezzel mit kezdeni. Ami használna, az nem lehetséges. 

A hét emocionális és fizikai hullamvasútjának zárásaként tegnap a sebészeten jártam. Kimetszettek belőlem három izét, aminek mind más neve van. Kettőt, mert zavart, egyet, mert gyanús volt. Majd lesz szövettan, az ember élete tárgylemezre metszve, hello, darkness my old friend. Mit sejtetnek a sejtjeim vajon? Most itt ülök, a varrott szemöldökömmel úgy festek, mint egy kocsmai verekedő, a varrott mellkasommal, mint egy öngyilkosjelölt, a varrott lábammal, meg mint egy sebesült szarvas. A három varratból egy békés, egy közepesen feszítő, és egy kurvára fájóról tudok beszámolni, és persze hogy a gonosz anyajegy varrata fáj nagyon, nem tudom, vegyem-e ezt rossz előjelnek. 

Hogy mondjak azért valami önpozitívat is, jó hír, hogy az állandó lábtorna eredményeként mostanában nem dagad a bokám, és a talpi izompólyagyulladásom is mintha múlófélben volna. Na, hát ettől még nem szép a lábam, de legalább nem fáj. Mármint ott nem. Lehet amúgy, hogy csak beosztják az idegpályák egymás közt, a faszom már, mondja a talpizomhoz tartozó ideg a comb hátsó izmához tartozó idegnek, fájjál egy kicsit te, én leiszom magam. Boldogok az idegek.

Más nincs, ez volt az első hét, egy kicsit ilyen BHP jellegű nő kezdek lenni, ami nekem nem szimpatikus, sőt zavar is, viszont ötletem nincs a megoldásra. Minden és mindenki tud idgesíteni, folyton sírdogálok, mint egy anyóka a köztemetőben az ismeretlen sírok előtt. Az életem egy brazil szappanopera.  

Azt hiszem, ha a jóga nem jön be, veszek egy futócipőt, és elfutok Japánig meg vissza ötször. Egyszerűen nem hiszem el, hogy nem tudom megtanulni, hogy kell elengedni dolgokat. A picsába.