Azúr

Az elmúlt hetekben sajnos, nyilván a fordítási határidő és egyéb bánatos ügyek miatt, kiestem a szép szombati hagyományaimból (Kármán József: Marla hagyományai.) Bosszantó, ha kénytelen veszni hagyni az ember a kedves napjait. Jobb híján a szombatot most átraktam vasárnapra, Azúr napja, átmeneti visszakatolizáció. Jó is ez, meg rossz is, mert azt mutatja, múlik a világ dicsősége. 

Dicstelen, vagy mondjuk inkább jótékonyan, hogy megkopott aranyozású vasárnapom ráadásul bizonytalanul indult, mivégre vagyunk itt a végre, kérdeztem magamtól szemlét tartva az apokaliptikussá hanyagolt lakásban. A határidő sajnos nem a rendrakás barátja, ezt tudjuk. Szóval ma kellene egyszerre azúrrá varázsolni az időt, meg gyorsan csodás rendet varázsolni minálunk. Meg tisztaságot, meg új életet, nagycsaládot, megint szerető közösséget, hát ilyen a keresztény élet, gondolom, csupa szeretet, csillogás-villogás, öröm, bőrkeményedéstől mentes talpak.

Na jó, nem megy énnekem jól ez a vasárnapozás. Régen kicsit jobb volt, de akkor se perfekt, mert asszem valahogy se régen, se most nem jutott énnekem vasárnapi ember. Más dolguk volt mindig a férfiaknak az életemben. Másik valamik. Másik képzelt valóságok, vagy másik rendes valóságok. Most hogy ez valami karma, vagy csak totál szívás, azt nem tudom. Esetleg a hátam közepére mégis oda van tetoválva valami apróbetűs rész, amit olvasatlan aláírtam. Kellene egy erősebb olvasószemüveg. 

Lehet, hogy inkább maradok a szombatoknál. Most már bizonyos szempontból az se az enyém persze, de ha esetleg ha zsidó lennék, akkor egy kicsit mégis jobb volna, mert értelmezném a péntek estét szombatnak. Kellene egy naptárreform örök péntek estékkel. Nem lesz. Csak úgy leszünk valameddig.

Tegnap sétáltunk TSB-vel a tó körül. Csilló könnyűség lebegett.