Part

Anyám szerint az álmodozás nem vezet semmi jóra, szerintem pedig másnak alig-alig van értelme manapság. Álmodozáson persze nem a céltalan merengést értem, hanem a dolgok kevéssé valószínű, ám pozitív fordulatának elgondolását. A világ mint gyöngysor; szemben a világgal mint önmagunk teremtette disznóóllal.

Megfogalmazódott bennem az elmúlt hetekben egy egyszerűsítésre vonatkozó igény is, aminek kifejezetten örülök. Mióta elmúltam ötven, egyre inkább úgy érzem, elég idős vagyok ahhoz, hogy azt tegyem, ami örömet okoz, hogy elszakadjak a világ túlizgatott bonyolultságától, a tárgyak világától, és eljussak egy kevésbé kanyargó ösvényen valahova, ahova a nyugtalan, kinti világ zaja alig hallatszik el.

A kvarc rezgése útmutatás az időben, és talán hasonló módon rezeg minden emberben valami odabent a születéstől a halálig, se nem szánakozva, se nem örömmel, a múltról és a jövőről nem számot adva, mégis csendes együttérzéssel a jelenben. Bennem ez a rezgés most feltűnően lassabb, mint a külvilág tempója, talán mindig is lassabb volt, csak nem vettem észre, és épp ez az ütemkülönbség állt a mindennnapos szorongások hátterében.

Mondhatnám magabiztosan, hogy tehát minden neurotikus sietség most már a múlté, nem zavar semmi, de hazudni nem ér. Úgy mondom inkább, lett bennem ez a belső tó, valahol máshol,  mint ahova a külvilág folyói robogva, mocskosan beérkeznek: egy tengerszem, aminek a felszíne mozdulatlan, alatta kristálytiszta, kék és ezüst víz pihen, és amiről a szeretet tökéletessége tükröződik vissza az örökkévalóság egére. Tanult szeretet persze, nem magamtól tudom.

Így, ebben az egyszerűsítésben töltöm most a nyári szabadság első napjait, és arról álmodozom, hogy egyszer majd kevesebbet kell dolgozni, és többet lehet heverni és olvasni valami kertben, egy diófa alatt, ölemben egy kedves férfi fejével.