Nyárelő

Mi a művészet szerepe, kérdezem olykor a tanítványoktól, és persze a válaszok sokfélék, de azért sok válaszban ott a gyönyörködtetés, az öröm. Ez bizakodással tölt el.

Sokat olvasok mostanában, főleg prózát és főleg kortársakat. Ez ugyan nem mindig tölt el bizakodással, majdnem naponta eszembe jut Esterházy, hogy micsoda nagyszerűség volt ő. És hogy milyen kár, hogy nem ír. (Közben mást is olvasok EP kapcsán, és nehéz mit mondani, mert dilemma ez is: szó nélkül hagyni az orbitális faszságokat, vagy nem. Nincs jó taktikám erre. A hülyeség mindig váratlanul ér.) 

Mindeközben lírai hangulatba kerültem Babiczky Tibor kötetétől, amit BH gründolt nekem a Könyvhéten. Micsoda szép ajándék egy ilyen kötet! Az ember, ha szeret valakit jó könyveket ajándékozzon neki. A lírai hangulat mellékleteként azonban váratlanul felfedeztem, hogy ellentétben a Múzsa csípőjének síkságával, az én csípőm nem sík. Már hanyatt fekve sem az, inkább amolyan hegyvidéki táj. Lesz-e még itt síkság valahogy, nem tudom, de remélem, nem egy alien lakik a hasamban. 

Egyébként meg persze egy alien is mindegy volna már lassan, mert olyan tempóban hullik szét ez a világ, hogy ha nem igyekszik az ember, nagyon megöregedni se lesz ideje. Pedig tervezem. Hintaszéket is, meg vastag kötött kardigánokat, csendes, szunnyadós délutánt, lekvárfőzést, megsárgult képeket az isler mellé. Ilyesmiket.

Más nincs, a fordítás haladós, de elég igénytelen szöveg. Amolyan műbelevaló, műkáromkodós, dejófejvagyok regény, minden fucking benne, meg cunt. Utóbbit pasira is használják, ami számomra újdonság volt. B ilyenkor a fejét fogja, hogy az anyja micsoda egy elmaradott némber. Viszont legalább cselekménye van, ha már a karakterek kissé kidolgozatlanok is. A kissét ironikusan értve.

Ez a nyár eleje, még nincs stressz, és majdnem mindenre van idő.