Hűség

Hőség van, akartam írni, aztán hűség lett belőle. Lehet, gondoltam mindjárt, hűségesnek lenni a hőséghez is persze, ami nem azt jelenti, hogy az ember feltétlenül örül a döglesztő melegnek, hanem hogy... talán, hogy nem akar mást. Elfogadni azt, ami van, hűségesnek lenni a pillanathoz.

Tegnap nem éreztem magam képesnek erre a megadásra. Szerettem volna, ha hűvösebb van, ha többet lehet tenni-venni, ha nem lohasztja le a munkakedvem a hátamon patakokban folyó izzadság, és ha anyám nem hív fel fél óránként drámai hangon ecsetelve szerelmi életének újabb hullámhegyeit és völgyeit. Vagy nem is szerettem volna, hanem akartam. Egy másik, kellemesebb világmindenséget. Ha akar az ember, akarjon nagyot. Akaratos, azt hiszem ezt mondták rám gyerekkoromban a felnőttek, és igazuk is volt, ha már semmi sem működött, egy jó kis hisztirohammal még bepróbálkoztam. Sajnálom szegény anyámat emiatt.

Felnőttként az emberek többsége persze leszokik a teatralitásról, viszonylag ritkán veti magát a földre például. Ma már önuralmam nekem is van, de fejben azért néha elszakad a türelem és a belátás fonala. Olyankor semmit sem akarok, ami nyomasztó, de azt erőszakosan nem akarom. Persze sehova sem vezet ez az akarnokság, csak a nyúlós, takonyszerű rosszkedvhez. Az ember, bár állítólag hasonlít Istenre, azért mégsem mindenható. A görcsös ellenkezés csak estére hagyott alább.

Ma, elunva a tegnapi görcsöket, már nem akarok egy másik világot magamnak – ma majd hűségesebb leszek a pillanathoz. Kell nekem az élet. Majd gyakorlom, hogy könnyebb legyen.

Holnap Katlan. Idén egy napra megyünk, de nem baj, ahhoz az egy naphoz leszünk hűségesek.