Gyógyút

Sokszor gondolkodom a jövőről, és bár BH gyakran figyelmeztet, hogy a jövőről nem tudunk semmit, valamiért van bennem egy hajlam arra, hogy, ha van egy kis szabadidőm, disztópikus modelleket alkossak fejben. Nem ijesztgetésül, inkább... hát a fene tudja, lehet, hogy valami jövendőmondó sámán volt az ősöm. Ezt most csak azért említem, mert ezekben az általam elképzelt jövőkben az emberek teljes mértékben magukra vannak hagyva például a betegségeikkel, és tegnap  úgy éreztem, a jelen és a jövő már kezd összeérni.

Orvosi kalandjaim következő állomásán elérkeztem a háziorvosomhoz, akinek elmeséltem számos problémámat, úgyis mint májfunkciós eltérés a laboreredményen, illetve fájó talp-sarok és leszedendő anyajegy. A nőt, aki amúgy kedves és szép, és mindjárt nyugdíjba megy, kábé annyira kötötte le a dolog, mint engem egy volt kolléganőm receptjei. Míg bent voltam nála, kétszer telefonált, háromszor nyomtatott, csak épp hogy nem manikűrözött egyet, meg nem sütött pogit a délutáni vendégeknek. Mikor mondtam neki, hogy jó volna gyógytorna a lábamra, annyit mondott, hogy menjek a reumatológiára, van valami lézeres kezelés, hátha használ. (Esetleg vágassam le, gondolta, de nem mondta, mert empatikus.) A májeredménnyel kapcsolatban írt egy hasi ultrahang beutalót, de (szemben a tegnapelőtti dokival) még csak meg sem tapogatta a hasam. Ellenben diétát azért javasolt, és kaptam egy prospektust is (nagy alakú, színes), amiben olyan okosságok vannak, hogy olykor hagyjam otthon az autóm és menjek gyalog helyekre. Tényleg, ennyi erővel járhatnék inkább manikűröshöz. 

Ennek tehát az a fontos tanulsága, hogy ha te magad nem figyelsz oda, nem próbálod kitalálni,  mi a bajod, és nem olvasol utána a lehetséges gyógymódoknak, akkor egyáltalán nem érdekel senkit, ha halálos beteg is vagy. (Lásd tegnapi hír.) És nem, nem vagyok híve a felesleges kezeléseknek, nem akarom terhelni feleslegesen az OEP-et, egyszerűen csak nem értem, hogy az én befizetett forintjaimból miért ilyen nemtörődöm ellátást kapok. 

Hazafelé amúgy bementem a gyógynövényboltba, és vettem egy májvédő teát a pannonhalmiaktól, meg egy kis üveg kendermagolajat, sose baj, ha megtámogatjuk a koleszterinszint normalizálódását. A lábtornát csinálom odaadóan, este nem is fájt már a lábam nagyon, most érzem megint, de majd bekenem. És újra elkezdtem a tibeti gyakorlatokat reggelente. Az ember ugyan nem örök életű, de abban a kis időben, amit itt tölt, muszáj vigyáznia magára. 

Szóval úgy képzelem a jövőt, hogy az marad életben, aki felismeri a betegség jeleit, és utánajár a dolgoknak, aztán végső esetben valahogy segít a testének abban, hogy az meggyógyítsa önmagát. 

Olvastam ma egy nagyon szép Győrffy Ákos verset (akiket nem), és az jutott eszembe arról a fáról, hogy a testem sem más, mint egy párbeszéd Isten és a világ közt. Hagyom őket beszélgetni.