Békák

Rosszkedvűen ébredtem, pedig szombat van, pedig nincs hőség, pedig szabadság van, már amennyire szabadság tud lenni, és ez mind jó. A rosszkedv azonban nem arányos az ember életében meglévő jósággal, olykor szinte külön életet él, és akkor is csak zavaros magyarázatokkal szolgál, ha kérdőre vonja az ember: oxitocinhiány, nyugtalan éjszaka, takaró alá kúszó halálfélelem (a.k.a. életközépválság), éjszakai vihar, rohadt emeleteságyon alvásból fakadó klausztofóbia, világhelyzet, kiégés ésatöbbi, habogja zavartan, de az ember kénytelen gyanakodni, hogy mindez ócska kifogás, és a rosszkedv tulajdonképpen egy fasz, aki szeret csak úgy betoppanni.

Persze az sem elhanyagolható momentum, hogy a város idegesítően zajos hely. Hajnali hatkor, amikor felébredek a levegőtlen szobában, és leszenvedem magam az emeletes ágyról, ahol most én alszom, mert B nem tud ugye törött lábbal, pedig soha nem szerettem a plafonhoz közel aludni, szóval kinyitom az ablakot, amit hajnali kettőkor csuktam be a vihar miatt (emeletről riadtan lekecmeregni, félni, hogy leesem, latolgatni, hogy menjek-e pisilni, aztán nem, aztán hatkor meg ugye muszáj), na akkor támad kedve a néninek felhívni Matildkát a padon ülve odalent, hogy akkor melyik busszal is menjenek holnap, és hogy ő most indul a csarnokba, ahol is vesz egy kis zöldbabot főzeléknek, Matildkám, hát az a Zoli kedvence. És miután a zöldbab projekt befejezve, jönnek a varjak, túlnépesedett csapat, valami koncon vagy nőn verekszenek, aztán a kukások, akik akkurátusan verik az alumíniumot, gondolom, nekik is rosszkedvük van. Únió Erdéllyel Rosszkedvvel avagy nyári telünk flashmob a panelok közt.

És amikor mindennek vége, amikor elcsendesedik a környék, akkor rákezdenek a békák. Vagy csak gondolom, hogy békák, mert igazából ez teljesen értelmetlen hang, nincs se tó, se patak a közelben, hacsak az esővel nem hullottak a földre, ez esetben viszont talán lemaradtam valami hírlevélről, és akkor mégis ma van az Utolsó Ítélet. Ez sok szempontból oldaná a szorongásomat, már ami a mit főzzek ebédre és a határidős munka kérdéseket illeti. De aztán a békák elhallgatnak, én visszaalszom odafönt, ahol álmomban is rettegek, hogy le fogok zuhanni, szorítom tehát a vasrácsot, az legalább kellemesen hűvös.

Amikor ébreszt a telefon, megint lemászom odafentről, és, legalábbis azt hiszem, most már pontosan értem az angyalok dühét. A konyhában kávét csinálok, próbálok nem tudomást venni az asztal mellett üldögélő rosszkedvről, de nehéz, mert sértődötten fordít nekem hátat. Abban reménykedem, hogy ha nem szólok hozzá, magától is elmegy.  Vagy ha mégsem, keresek egy házat egy erdő mélyén, ahova nem talál oda. De az is lehet, hogy egyszerűen csak teszem a dolgom, aztán ha még akkor is itt lesz, amikor hazaérek a piacról, adok neki ebédet.