Zajszint

Eddig azt hittem, zajos helyen lakom, de múlt héten, amikor Varsóban és Pesten is igazi városi zajban kellett aludnom, rájöttem, ez itt mégiscsak inkább vidéki zaj. Mert hiába, hogy hajnaltól fogva beszélgetnek egymással a madarak, veri vissza a csivitelést a két betontömb, és autók is járnak az utcában, szinte csend van ahhoz képest, amilyen zajban mások élik az életüket.
Pedig szeretem a nagyvárosokat, de a zaj, főleg az éjszakai zaj, nyugtalanná teszi az embert. Talán eddig szerencsém volt, vastagabbak voltak a falak, belső udvarokra néztek az ablakok, vagy csak nem tűnt fel, de most jobb lett volna a csend. Valami csendsziget.
Itthon, hát gondolkodtam sokat ezen is, hogy itthon vagyok-e más lakásában, mert nem, de közben valahogy mégis, szóval arra jöttem rá, itthon milyen csendesen élünk. Vannak zajok, de a szomszédoktól például semmi, tévénk nincs, szóval érdektelen háttérzaj se zavar, a zenei preferenciák különböznek, tehát aki hallgat, az többnyire fülhallgatóval, és egymással sem beszélünk hangosan. Nem azt mondom, hogy csak a természet zajai vannak, nincs messze a sörgyár, mennek az üzletek klímái odalent, de a városi élethez képest mégis csend van nálunk.
Szeretem ezt a csendességet. És azt a csendességet is szeretem, amikor kirándulunk valahol, és csak a szél fúj, a levegő meg tele van levendulaillattal és méhzsongással. Rúmi jutott eszembe ma reggel.

111 
Félrevontam az öreget, s megkérdeztem, 
Hogy feltárná-e a világ rendjét nekem? 
Alig hallhatóan és lassan suttogta: 
„Az olyasmi, amit látni kell. Légy csendben.”