Megadom

Azt hittem, sosem lesz, sosem jön el az a szombat reggel, amikor már nem kell hajnalban felkelni, és amikor nem kell igazából törődni úgy semmivel, hogy az konkrétan határidős lenne. De eljött.

Persze nem arról van szó, hogy most varázsütésre megszűnt minden tennivaló, és arról sem, hogy ruganyos léptekkel kipattantam az ágyból, inkább kikecmeregtem fél kilenc körül, a jobb vállam beállt, a teljes emésztőrendszerem meg lenullázódott (a tegnapi hidegtál vagy valami vírus, az ég tudja), szóval amolyan nyugdíjas lendülettel ugyan, de mégis a nyári szünet közeli eljövetelének immáron biztos tudatában szemlélem magam körül a rendetlenséget.

Tegnap az új munkahelyemen pedagógus-napi ünnepség volt: műsor, jutalmak, vacsora. A műsor meglepett, még nem szoktam meg, hogy ez egy humán hely, az intézménykomplexumban van művészeti iskola is, szóval kicsit leesett az állam a dzsesszzenészből és zenei oktatókból álló trió hallatán. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a kollégák irodalmi munkássága, bár többüknek kötete is jelent meg, nekem khmm... hát nem ütötte meg a felolvasásra érdemes kategóriát, de ki vagyok én, ugye.) A jutalmazási ceremónia rendkívül fárasztó és hosszú volt, de az tetszik, hogy van elismerés, és ami talán a legfontosabb, közösségi elismerés is van, szóval szavaznak egymásra is. Fontos az ilyesmi. A forróságban elköltött hidegtálak ugyan felejthetőek voltak, de legalább picit ismerkedtem, barátkoztam az új kollégákkal, és megtudtam, hogy bár már megkaptam a jövő évi óráimat egy papíron, az talán mégsem úgy lesz, mert az igazgatónő továbbgondolta a dolgot azóta, szeretné megbeszélni velem majd jövő héten, mit álmodott meg. Hát jó, nekem egyelőre tényleg mindegy, melyik új csoportokat kapom. A vacsi alatt még megismekedtem egy miskolci pszichológussal, és aztán az egyik kedves tanár haza is vitt.

Milyen jó, hogy lassan vége lesz ennek a mozgalmas és fura tanévnek is, én pedig megadom magam a nyárnak, a szabadságnak, a könyveknek, a kirándulásoknak, és élvezem az egyelőre innen még végtelennek tetsző időt. Ez, nem önfeladás, inkább befogadás: befogadom az időt magamba minden lehetőségével együtt, és nem építek zátonyokat, amiben elakadhatnának a gondolatok. Az idő leszek magam.

Más nincs. A mai tevékenységpenzum után kirándulni megyünk TSB-vel. Ez a világ legjobb dolga; megadni magunkat az életnek.