Horizont

A tegnapi posztot tovább szőve ma is csak oda tudok kilyukadni, hogy meg kell változnia a kommunikációnak ahhoz, hogy egy élhetőbb világ vegyen minket körül: a vertikális társadalmi berendezkedés (parancs)utasításos kommunikációja helyett a horizontális társadalom erőszakmentes kommunikációja: a beszélgetés és a dolgok megvitatása.

A tegnap esti társaságban például mindenki jól érezte magát, és értelmes beszélgetést folytattunk egymással és a francia fiatalemberrel a nemnövekedés ugyan utópisztikus, de nagyon is előremutató gondolata kapcsán. Az évek óta Budapesten élő Vincent okosan és átgondoltan mutatta be, miért a nemnövekedés provokatív elnevezését választották annak idején megalkotói ennek az egészen újszerű társadalmi-gazdasági modellnek, miféle komplex problémák erdejében telnek a mindennapjaink, és mit is értünk egy horizontálisan szerveződő mozgalmon.   

Jó volt erről beszélgetni, együtt gondolkodni, bár nyilván a vélemények nagyon sokfélék voltak, és jó volt egy picit elmerülni egy olyan utópiában, melynek Magyarországon sincs kevesebb esélye a megvalósulásra, mint mondjuk Franciaországban. Úgy tűnik az erős, központosított hatalmi törekvés nem kelet-európai nóvum, Macron talán csinosabb, mint Orbán, talán jobb is a kommunikációja, de amit csinál, az nagyon hasonló ahhoz, amit magyar kollégája tesz. (Vincent mesélt arról, hogyan vezényelte ki a francia államhatalom a katonákat és a tankokat egy Nantes környéki fenntartható biogazdaság lerombolására. Hát így.)

Szóval egy, ha nem is szép, de esetleg szebb, új világ lehetőségéről beszélgettünk, és az egyén lehetőségei és a mit kellene csinálni bizonytalanságával nagyon sok gondolatot ébresztő este volt. Az jutott eszembe egyébként, milyen jó, hogy úgy alakult az életem, ahogy, így számomra például nem okoz túl sok dilemmát, miről mondjak le, számomra ez a félig-meddig önként vállalt egyszerű élet napi gyakorlat. Milyen jó például, hogy nincs pénzem új dolgokra, egy csapásra felelősségteljes fogyasztó színében tűnök fel.

De a viccet félretéve szerintem sok dolgot tehet az egyén individuumként és a társadalom részeként is, főleg tanárként, már azzal is, ha beszélgetéseket kezdeményez a témával kapcsolatban. A horizontálisan (ön)szerveződő társadalmi csoportokban az egymás iránti felelősség kerül előtérbe, és talán nagyobb mértékű szolidaritás tud kialakulni, mint egyébként.

Persze mindez felvállaltan utópisztikus elképzelés a maga teljes rendszerében, de ha csak egy pici valósul meg belőle itt, egy kicsivel több meg egy másik helyen, még mindig jobban járunk, mintha egy teljesen kilátástalan jövő ígéretével hagyjuk magunk után a világot.