Hangsúly

A történetek többsége úgy kezdődik, hogy valaki kimegy egy ajtón. Viszonylag ritka, bár nem lehetetlen, hogy egy történet egy kicsit korábban kezdődjön, azzal, hogy valaki hosszasan áll egy szoba közepén mondjuk. De ha így is kezdődik, az a valaki előbb-utóbb akkor is lehajol, beköti a cipőjét, a vállára veszi a hátizsákját, aztán kilép a bérház hűvös, de kissé húgyszagú lépcsőházába, halkan becsukja maga mögött az ajtót, és elindul lefelé a lépcsőn. A történetek ilyenek, történnek bennük a dolgok.

Az élet viszont más, sokkal kevesebb benne az ilyen átgondolt elindulás, viszont több benne a jelentőségteljes megérkezés. A hangsúly miatt lehet; az élet hangsúlya a megérkezésen van, a történeteké az elinduláson. Az életben sietve, átgondolatlanul indulunk el reggelente, és dérrel-dúrral érkezünk meg valahová, munkahelyre, találkozóra, orvosi időpontra – ultramaraton. A történeteket nem magyarázom, azt érti mindenki. Mindeközben a költészet terepe a szoba közepén való ácsorgás, az ablakon való kibámulás, esetleg a pre mortem hanyatt fekvés. (Kivéve mondjuk az eposzokat, de az eposz alig-alig líra.)

Ez ma reggel biztosan a meleg miatt jutott így eszembe, mert nehéz eldönteni, mi lesz a mai napból: egy történet, melyben az ajtón kilépve eltűnünk a világ forró kemencéjében, a kedvetlenségből eredő lírai bármi, vagy csak a szokásos élet, a maga bájos és izzadt megérkezéseivel.