Egy nap

Érdekes, filozófikus hangulat lett úrrá rajtam ma reggel. De hogy ez Bubernek vagy a jógának köszönhető-e, azt nehéz megmondani, esetleg lehetetlen is. Ezek a reggeli, csendességben töltött perceket nem feltétlenül hatja át az optimizmus (vö. Buber: Az égi fény elsötétülése, „istenfogyatkozás” [Gottesfinsternis] – ez a stigmája annak az órának, amelyben élünk.), inkább a lét ítélkezéstől mentes befogadására próbálok koncentrálni. Nehéz.
Nem ítélkezni ma majdnem olyan nehéz, mint jó döntést hozni a jövővel kapcsolatban egy olyan világban, melynek nincs jövője: érthető tehát a zavarodottság. Az enyém is, másé is. Mit lehet tehát előre látni? Szinte semmit. Arra jutottam a jógaszőnyegen fekve, hogy ha már nincs igazi jövőképem, egy dologra fogok törekedni: azt az egy napot, ami előttem áll, igyekszem jól, a maga teljességében megélni. Mit tudom én, sikerül-e. Valószínűleg nem fog ez sem mindig sikerülni, biztosan lesznek elcseszett napjaim, de még mindig jobb így, mintha a kilátástalanság ködébe bámulnék.
Ma például a munkahelyemen egyszerű, kevéssé izgalmas tevékenységeket folytatok, délután értekezleten ülök majd, aztán háziasszonykodom, és értelmiségi nőként olvasok is. Este megszerkesztem az utolsó adást, és ha mindennel végeztem, iszom egy-két sört, és olvasok tovább. Az is lehet, hogy ha sokat olvasok, oszlik egy kicsit az életemre ereszkedő köd.