Ború

Milyen békések is voltak azok a napok, amiket a gyerekekkel rajzfilmnézéssel lehetett tölteni sok évvel ezelőtt! Reggel az éjszakai viharról  Micimackó jutott eszembe, meg a Boldog viharnapot!, meg a heverés a tévé előtt. Vannak ilyen nosztalgikus pillanataim.

Pont tegnap éjjel kérdezte D, normális-e, hogy ilyen viharok vannak, és mit lehet erre mondani mást megnyugtatóan, mint hogy nem, pedig légkörfizikailag nyilván ez a normális. Amikor tizenvalahány éve azon sápítoztam, hogy globális felmelegedés, és mind meg fogunk halni, akkor a barátaim és a családom hülyének nézett. Most már nem sápítozom, hát mind meg fogunk halni, és jobb is lesz ennek a megnyomorított bolygónak így. Remélem, ha egyszer valami intergalaktikus régészek évmilliók múlva idelátogatnak, örömüket lelik a kőbe nyomódott, bonyolult szerves élőlények körvonalai láttán. Majd vitrinbe tesznek minket, és mit sem tudnak arról, micsoda félelmetes és gyilkos állat nyomaira bukkantak.

Egyébként jólesik, hogy ma borult van, derűre ború, esetleg kutyára dér, és most jobban is illenek a kedvemhez a felhők, mint a retinát szaggató napsütés. Legszívesebben tényleg visszabújnék az ágyba egy jó könyvvel, és hagynám, hogy elnyomjon a csipkerózsikaálom. Száz év múlva már nem kellene felkelni sem. Nem volna hová.

Amúgy is rengeteg könyv van az elolvasandók listáján. András László vékonyka kötetét befejeztem, és szerettem, mert egy jó írónak kellemesek a mondatai. Klassz volna megint egy regény, de azt is értem, hogy szerzői szempontból nem mindig alkalmas a helyzet regények írására.

Más nincs, most leginkább azon gondolkodom, mihez fogok kezdeni a nyári szünetben magammal, meg még előtte mit is fogok csinálni Berlinben. Kellene egy jó útikönyv. (No ugye, hogy vesznek ilyesmit a népek még mindig. Mondjuk én nem vennék, de ha van valakinek, azt szívesen kölcsönkérném.)