Bekktu

Back to life, back to reality... ez is valamilyen szám a nyolcvanas évekből, gondolom, ami itt motoszkál a fejemben. Nem tudom, azért-e mert az egy szabály, hogy az ember fejében kamaszkora dalai motoszkálnak önkéntelenül is, vagy ez egy véletlen.

Visszatértem hát, bejegyzést írni az út során se időm nem volt, se netem. Valami oknál fogva a szállodában csak a facebook volt működőképes, de amúgy is mindegy volt. Róma finito, a kész szellemi terméket továbbítottam, biztos lesz belőle szép kiállítású könyv majd, amit esetleg megvesz valaki. Az amúgy továbbra is rejtély, hogy ki, de ez viszont már nem az én dolgom, az is igaz.

A projektzáró rendezvény megvolt, kár, hogy a szervezők, akiket egyébként személyesen nagyon kedvelek, ez alkalommal nem végeztek olyan jó munkát, amilyet szoktak. Nagy tanulsága a dolognak, hogy ha internacionálban toljuk, akkor a kommunikációnak nagyon pontosnak, folyamatosnak és kétoldalúnak kellene lennie. Az ember, ha nem lengyel, nem mindent ért ugye, és hát itt az angolságot is lehetne még csiszolni azért egy hangyányit. Azt hiszem, ebben a műfajban Abbie-ék szervezete a legjobb egész Európában, én meg hozzájuk vagyok szokva, lehet, hogy ezért vagyok kicsit dühös, amikor el vannak cseszve a dolgok.

Ettől függetlenül nagyon érdekes és hasznos volt együttdolgozni a diákokkal és a kollégámmal egy teljes évig, bár egyedül kicsit egyszerűbb csinálni egy projektet, és kicsit kevesebbszer megy fel a vérnyomásom kétszáz fölé, de ez se probléma így utólag. Inkább csak tanulság.

Mára sikerült picit pótolnom valamit a kialvatlanságból, de kell majd még pár nap, mire rendbejövök. Öregszem vagyis. Öregszem, és fáradok. Ez a gyakori, fáradtságból adódó sírdogálás már velem marad, úgy tűnik. Egy sírdogáló nénike leszek. Kell az a lepárló, na.

A tegnapi három óra alvás plusz három óra vonatozás, plusz tanítás, plusz délutáni munka az utolsó energiamorzsáimat is kisöpörte, és bár kialudtam magam éjjel, továbbra is bizonytalannak érzem a viszonyom a világhoz. Mit csinálok itt, akarok-e itt lenni, miért nem alhatok még, miért nem olvashatok még, miért van ilyen rohadék meleg ésatöbbi. Nyűgös óvodás üzemmód. Kérek szépen egy tengerpartot, sok hideg fagyit, árnyékot, barátokat és végtelen mennyiségű simogatást, meg alvást.

Mindeközben megkaptam a Merítés-díj listáját. Hát milyen jó, hogy rajta van Esterházy. Milyen jó lesz olvasni, és arra gondolni, EP itt lakott velünk. Micsoda kitüntető figyelmesség volt ez Istentől. Ezért is jár neki egy pirospont.

Más nincs. Csönd vagyok.