A tenyér széle

Katinak (is)

Valami két évvel ezelőtti emailből idézett fordulat került elém ma reggel: "Isten tenyeréből nem lehet kiesni." Hogy ezt ki írhatta nekem, esetleg valami reklámféle volt-e, fogalmam sincs, de nem is ez a fontos. 

Hiába nyilvánítottam önkényesen nyárrá az időt, még nem sikerült elengednem a hónapok óta felhalmozott fáradtságot; a határidők közé szorított élet poszttraumája ez. Nyilván nincs mindenki számára hatékony megoldás, én meg nem is vagyok ügyes ebben, mert általában nem hagyok magamnak elég időt a pihenésre, túl hamar vállalok újabb feladatoka. 

Ez a hét mégis úgy alakult, hogy hirtelen alkalmam volt nőkkel beszélgetni az életről  és ettől egyszer csak könnyebb lett minden. Nem biztos, hogy meg tudom magyarázni, miért. Nem tudom, volt-e ebben szerepe annak, hogy nők voltak a beszélgetőtársaim, talán annyiban igen, hogy a nők életét én sokszor színesebbnek látom, úgy érzem, több bennük a drámai fordulat, de az is lehet, hogy inkább csak arról van szó, a nők könnyebben beszélnek ezekről a dolgokról. 

Szóval az elmúlt napok magán- és közteraszain folytatott beszélgetései miatt észrevétlenül elkezdett bennem kiengedni a felgyülemlett feszültség. Olyannyira, hogy estére részben, reggelre teljesen elmúlt belőlem az új munka miatti szorongás is, nem keltem fel jógagyakorlatokat csinálni hatkor, inkább ágyban maradtam, és ez most többet segített mint bármi gyógyító ászana. Persze aki olvasott már Wenigert, az azért azt is tudja, hogy ez is jóga. 

Sokáig maradtam ma ágyban, onnan csevegtem TSB-vel és BH-val. Hát tényleg csupa szeretet ez a két ember. Meg is kellett állapítanom, hogy valószínűleg én vagyok a világ legszerencsésebb nője, mert olyan emberek vesznek körül, mint ők, akik mindig ráébresztenek az élet prioritásaira, és ezt ráadásul mérhetetlen türelemmel és gyengédséggel teszik. Mire aztán úgy döntöttem (végre saját akaratomból, nem külső kényszernek engedve), hogy kikecmergek az ágyból, már meg is világosodtam az élet igazi értelmét tekintve. A szerető-segítő-alkotó élet hármassága az, amit szeretnék megvalósítani.  

De visszatérve Isten tenyeréhez, ami nyilván egy szimbolikus, mégis fontos kép, vannak olyan emberek, akik hiába érzik úgy, hogy az Örökkévaló tenyerének szélén egyensúlyoznak, nem tudnak onnan kiesni, mert az emberi kapcsolataik megtartják őket. Az élet talán legfontosabb aspektusa éppen a szerető-segítő-alkotó ember kapcsolati szeretethálója, aminek semmi köze nincs se az üzlethez, se a karrierhez, se az anyagi javakhoz, pusztán ahhoz, hogy az embert ez a szeretet és elfogadás tartja itt a világban. Minél idősebb az ember, annál közelebbről látszik a szakadék, amibe zuhanni lehet, de nekem most úgy tűnik, a hamsa közepére rajzolt szem nem csak Isten ránk irányuló figyelme, hanem a mi másokra figyelésünk is. Ez a szerető odafordulás tartja az embert Isten tenyerén. 

Úgyhogy beszélgessünk, szeressünk, segítsünk és alkossunk; figyeljünk másokra és magunkra. Erre való leginkább a szombat.