Türelem

Egyetemista koromban sok időt töltöttem a legendás Huszárik moziban, ahol az egyik meghatározó élményem a Bergman-hét volt. Frissen kitámolyogva a gimnázium békés és eseménytelen szellemi közegéből, egészen letaglózó volt olyan filmeket nézni, melyek az emberi lélek sötét bugyraiba vittek el. 

Azóta sokkal jobban ismerem a sötét bugyrokat, de Bergmant nem néztem újra harminc évig. Most, hogy centenárium van, vannak vetítések, úgyhogy TSB-vel tegnap beóvakodtunk egy Jelenetek egy házasságból-vetítésre. Nem egy Suttogások és sikolyok, és tényleg, ha Bergman, ez az egyik legkevésbé nyomasztó filmje, de soknak éreztem a 168 percet. Oké, nem akciófilm, értem én, de mintha Bergman óta tényleg felgyorsult volna a világ. Az én világom is. 

Ma egyébként a reggeli jóga közben a türelem kérdése is eszembe jutott. Elég türelmes vagyok-e, magammal, másokkal, a világgal kapcsolatban. Gyuri az interjúban a világba vetett bizalomról is beszélt (vagyis beszél majd holnap, ó zavaros idők!) és bevallom, megtalálni az egyensúlyt a tett és a nem tett között nagy művészet, nagy bölcsesség, számomra örök küzdelem. Azt hiszem, mindig többet akarok tenni, mint kell, és az az egyetlen szerencsém, hogy nem bírom erővel.

Más. A hosszú hétvége leszámítva a tegnapi mozit, meg a sört a lányokkal, munkával telt. Ez ma sem lesz másképp, mert Róma nem akar elfogyni, mindig van egy újabb freskó, palota, Bernini márvány, meg a sok reneszánsz és barokk csávó, akik egész életükben templomfalakat festettek össze zseniális színekkel és formákkal, most meg útikönyvbe zsugorítja őket az ütődött utókor. 

A mai penzum mellé a végzősök szerenádja adódik pihenésnek. Még nem tudom, hogyan is férnek majd be, hát ezer szerencse, hogy nem lettem magyartanár mégse, így nem harmincvalamennyi embert, csak tizennégyet kell bezsúfolni a minilakásba. Isten végül mindig jól kitalálja a dolgokat.

Más nincs. Szerintem szép napok vannak most, és még szebbek lesznek. Ott, ahol akarom.