Transzverzum

Ahogy fekszem hanyatt, próbálom elképzelni az életerőt. Minden lélegzetvétellel áramlik bennem a prána, ezt olvastam, ezt képzelem el: ide-oda bújik bennem az élet, aztán elakad. Gondolom, ott lakik a sötétség ezekben az apró, fekete csomókban, amiket az élet megkeményített, és amiket, mint a végletesen összegubancolódott hajcsomókat, csak nagy türelemmel, inkább gyengéden simogatva mint rángatva lehet kibogozni. 

A testem maga az univerzum: a születés ősrobbanása óta csillagrendszereim békés tempóban távolodnak egymástól, itt-ott kialszik egy csillag, máshol világszép nebulák és ködök lebegnek, kivételes helyeken élet keletkezik bennem, fenntartja magát egy szerves univerzum, bélbolyhaimban demokráciák és diktatúrák váltják egymást, az agyamban az éjszakai elektromos viharok utáni béke, kihaltak itt már a dinoszauruszok, Krisztus rég feltámadt és Peruba költözött, tanácstalan csend maradt utána. 

Ahogy bennem az univerzum, úgy én egy másikban. Kifordított zsebekből áll a világ. Arra jutottam reggel, mindennek jelentősége van, és semminek sincs. Ez a világ és én magam két, egymásba nyíló Schrödinger-doboz vagyunk: létünk és nem létünk egymásból következően irracionális. Mondhatni gyökkettő. 

Közben ebben az elképzelt, mondjuk létező világ és létező én állású valóságban kellemes idő van,  mégis rosszul aludtam, a nyakam körül valami régi vagy új szomorúságok tanyáznak, és kihűlt a kávém. Buber azt írta egyszer, Isten és az ember, no meg a világ egymással szemben állnak. Most az jutott eszembe, Isten és az ember, no meg a világ nem szemtől szemben, inkább átlósan állnak, így egymás észlelése gyakran látókörükön kívül esik. Ez sok dolgot megmagyaráz. 

Más nincs. Vagyunk, akik vagyunk. Mindenki másik csillagot néz.