Part

Bármennyire is rendszertelenül csapkodnak körülöttem a napok hullámai, most megint szombat van, a szombat pedig mindig és visszavonhatatlanul örök, hullámzó viztükör, előtte lustán heverő napmeleg homok. Ilyen képet lehetne fotózni minden szombat reggel, de a különlegesen szép szombat reggeleken a víztökörről visszacsillanna az élet összes, szeretettel teli pillanata is. Vakító szépsége van az életnek.
Tényleg jó élni, ez jutott eszembe, amikor elalvás előtt arra gondoltam, egy angyal micsoda felejthetetlen képeket tudna csinálni most odafentről, illusztrálhatná a lét aranyfényű pillanatait ezzel a két, boldog gyerekkel, akik mi vagyunk, egymás védelmező csigaházai, meg amikor BH Oliver Sacksot olvasott nekem: hát Sacks is szeretett élni, ahogy tulajdonképpen mindenki szeret, és hálás is volt az életéert, amiért viszont kevesen hálásak még a halál árnyékából visszatekintve sem. Én hálás vagyok, bár a halálnak még csak kis árnyékai érintenek, hálás vagyok reggelente, még egy fájdalmakkal teli nyugtalan éjszaka után is.
Szóval bármennyire is nyomasztó a sok munka, ami előttem áll, egyre világosabban látom, mekkora öröm, hogy megszülettem, és micsoda szerencse, hogy még élek, mert így sikerül megtapasztalnom, milyen kitüntető figyelem a szeretet, milyen szép, amikor valaki ismer.
Más nincs, mindennel, ami határidős munka, elmaradásban vagyok a tervezetthez képest, de nem baj, majd ez is elmúlik. Partot értem. Ott, ahol vagyok.