Nyugalom

Túl az első két napon az új iskolában, ma visszalátogatok a régibe. Az új helyről persze túl sok dolgot nem tudok mondani egyelőre, az első nap elég rossz volt, a második nap már jó. 

Egyszer egy barátnőm azt mondta, ha házat akar venni az ember, akkor esős, ocsmány időben nézze meg. Ha még úgy is tetszik neki, akkor oké. Szép időben ugyanis szinte minden ház barátságos. Ezt egy kicsit átalakítva: ha iskolát akar váltani az ember, a május eleje, a tanév legordasabb, legkaotikusabb része épp jó. Ilyenkor már mindenki hulla fáradt, és a legparasztabb formáját hozza. Ilyenkor nincs már energia szépelegni, udvariaskodni, és fel kell találnod magad, boldogulnod kell. Ha ilyenkor elviseled őket most, akkor valószínűleg kibírjátok egymást.

Az első nap ennek megfelelően telt. Találkoztam rengeteg, kissé hajszolt tanerővel, diákcsoporttal és iskolavezetéssel, ismerkedtem az új munkahelyi környezetemmel (poros, 70-es évek stíl, rengeteg furnér, és miafrancotakartazépítész kialakítások), a mellettem elsuhanó emberek arcát próbáltam villámgyorsan az eldarált nevekhez kötni, meg hasonlók. Délutánra egész komolyan sírhatnékom támadt, és már majdnem meg is bántam, hogy ennyi idősen munkahelyet váltottam. 

Aztán tegnap már valahogy barátságosabb volt minden. A furcsaságok és az emberek ismerősebbek voltak, és feltűnt, hogy van valami nagyon mély, inherens nyugalom ebben az iskolában. Nem türelmetlenek egymással, egyelőre nem vettem észre, hogy bárki baszogatott volna bárkit, és ha nem is mosolyog mindenki álló nap, nem is vicsorognak: se a tanárok, se a diákok. Bár az épület kialakítása ezt nem támasztja alá, nekem mégis a levegős kifejezés jutott erről a helyről az eszembe most. A főnökeim ajtajai mindig nyitva vannak, látom, ha éppen az asztaluknál ülnek, de legtöbbször jönnek-mennek az épületben, és mosolyognak. 

A mai óráimra bemegy két kolléga helyettem, de mivel nem ügyelek az érettségin, hétfőtől szerdáig dolgozzak otthon nyugodtan, mondta az ighá, aki azt is hozzátette, tudja, hogy most kevés dolgom van itt, majd jövőre lesz úgyis sok, egyébként meg szerinte épp megérdemlem, hogy pihenjek egy kicsit, nyilván nehéz volt az elmúlt időszak. 

A gyerekek egyébként nagyon helyesek és nagyon jólneveltek, két nap alatt egy pofavágáson kívül semmiféle negatív dologgal nem szembesültem, senkire nem kellett rászólnom, bár ez nyilván eléggé a dolgok eleje. Ami még nagyon fura, hogy nem mobiltelefonoznak. De nem csak hogy az órán nem, a folyosón sem. (De nem kell leadniuk, ez tuti, mert amikor megkértem az egyik fiút, akkor lefotózta a táblát nekem.)
Kellemes ez az egész. Mint a tenger a békés napsütésben. 

Más nincs, ma megyek a régi helyre, elballagnak a végzősök. Jó lesz látni őket. Meg persze a kollégákat is. És jó lesz, hogy Bridgethez már nincs közöm.