Cím nélkül

Miután tegnapról mára virradó éjszaka már csak négy órát sikerült aludnom, kezdek megérkezni a szokásos májusi éberkóma állapotomhoz. Jó, ez nem egyedi, a középiskolai tanárok többsége kábé ilyen állapotban van a tanévnek ebben a szakaszában, csak talán ők mégis ügyesebben osztják be a határidős melóikat, vagy Isten szerencsésebb anyagi háttérrel áldotta meg őket. Az eredmény szempontjából persze ez is mindegy. 

De nem nyavalygok, B szülinapi ajándéka, a közös mozi (Deadpool2), akkor is megérte, ha ma az egyetlen reményem a regenerációra az a tízenkét perces buszút, amikor kialudni tervezem magam. Éber kóma busz verzió. A film amúgy meglepően jó volt, sőt kifejezetten tetszett, pedig nem tudtam túl sok mindent a sztori előzményeiből, meg az egész Marvel univerzumról. Egyébként arra jöttem rá, hogy ez egy nagyon sajátos szubkultúra, amit talán érdemes volna kicsit jobban megismerni valamikor, ami nem június közepe előtt van.

Más. Bár még csak néhány napja dolgozom az új munkahelyemen, az azért már most látszik, hogy ez egy nyugodt hely, ahol úgy nagy általánosságban eléggé szeretik egymást az emberek. Elvannak a saját kis univerzumukban, teszik a dolgukat, és udvariasan társalognak egymással. Nagyon mély beszélgetésekbe még nem bocsátkoztam senkivel, a kis szobatársaimmal sem, de egyelőre nem is érzem szükségét a heves barátkozásnak. Barátaim vannak máshol, dolgozni viszont elég jól lehet itt. (A gyerekek is nyugisak, csak egy-két lázadó csaj van, de hát a tinilányoknak ez a dolguk.) A két pasi nagyon kellemes lakótárs, a magyar humoros és nem túl hangos, a brit meg ugyan sokat beszél, de félig-meddig inkább magának, a kollegina pedig kétségtelenül okos és rendkívül energikus. 

Más nincs, két hét múlva utazunk Varsóba, ha addig egy órát sem alszom, egész jól végzek minden határidős melómmal. Nézzük a  dolog jó oldalát: még nem hallucinálok és nincsenek látomásaim sem. Egyelőre.