Időzáras

Megváltozott a világ. Mindig változik, tudom, de néha gyorsabban, a ma a tegnaphoz képest például naposabb is, könnyebb is. Veszített a világ a súlyából, akarnám mondani, csak persze az energia megmarad, tehát valahol másnak esetleg ma nehezebb: ami engem elenged, az valaki mást húz lefelé... Ha így volna, akkor ezt az egész energiamegmaradást kénytelen volnék marhaságnak tekinteni, de nyilván másképp kell ezt értelmezni, mondjuk úgy, hogy a súlyenergiából felemelkedésenergia lesz. Tudom, ezekért a szavakért egy hevesebb természetű, klasszik fizikus most agyonütne, de talán a kvantumrészecskék a maguk kis spinjeivel tudnának kezdeni ezzel a jelenséggel valamit. Feltéve, hogy kell ezzel kezdeni valamit. Lehet, hogy nem kell. A lét elbeszélhetetlen könnyűsége.

Az elmúlt két napban szinte mást sem csináltam, csak fordítottam. Nem kreatív munka ez most, a szerző ugyanazt a húsz jelzőt használja minden műalkotásra és műemlékre, minden Róma egyik legszebb, legjobb, legdivatosabb valamije, ráadásul sok a nyitva tartás, meg az egyéb információs elem. Jó, mi volna más egy útikönyvben. Csak ne volna ez a nő ilyen... nem is tudom, milyen. Felületes. Szeretet nélküli. Persze nekem, aki Lénárd szemein keresztül találkoztam először Rómával, ez a kapkodás zavaró. Nem lehet mit tenni. 

Most viszont két napra teljes szabadságra megyek: nem fordítok, nem tanítok, és a munkahelyemre is csak holnap ugrom be egy kétórás ügyeletre. Az idő többi részében kissé olaszosan élek majd: a dolce far niente és dolce far amore sajátos keverékét valósítom meg. A lét elbeszélhetetlen, de átélhető könnyűsége. Időzáras persze.