Egyébként

Kevés felemelőbb élmény van annál, mint amikor az ember kiszabadul egy bántalmazó kapcsolatból. Talán a felemelő nem is jó szó. Felszabadító?

Elmentem tegnap a ballagásra, megígértem a diákoknak, és jó volt látni, hogy milyen szépek és aranyosak. Jó volt látni a kollégákat is, kedvesen érdeklődtek, hogy érzem magam az új helyen, bár erre nyilván nem nagyon tudtam mondani semmit, mert még nem érzem magam sehogy. (A nyugalmat azért mondtam.) A volt főnököm, ah, ezért ezt leírni is milyen öröm, nyilván nem érdeklődött, és ha tehette volna, nem is köszön, de az tényleg kínos lett volna, tehát kényszeredett vicsorral az arcán odabólintott.

A ballagás olyan volt, amilyen, a gyerekek megölelgettek, én meg visszaöleltem őket, kaptam virágot, TSB-től meg egy ballagós tarisznyát: elvégeztem hát ezt az iskolát, a vizsgán, a szabadulás vizsgáján pedig átmentem. Bridget kiosztotta a tanároknak a jutalmakat, én örültem nekik, a nyelvtanárokat pedig összehívta búcsúzóul, és előadta, hogy elmulasztottam nekik megmondani, ki lesz az új vezetőjük. Vajon örömet okoz neki az ilyesmi? Mert nekem már fájni se fáj, se a kitüntetősdi, se a hatalom fitogtatása. A szabadságnak ez adja azt a semmihez sem hasonlítható édes ízt.

Egyébként meg elfelejtem őt hamar, ebben már most biztos vagyok. BH írt nekem tegnap egy jó kis Szomory idézetet erre, és igaza van: nincs ebben az emberben még csak elfelejteni való sem. Talán ez élete igazi tragédiája. (Utóbbi mondatommal nem felmentem, mert dönteni mindig lehet becsületesen, mindig el lehet indulni a jóság, az emberség irányába, és aki ezt nem teszi, aki egy egész közösséget megmérgez, az nem jó ember.)

Szóval szabadság van, és ez nagyon jó. Egyébként pedig itt a nyár, és arany mezőkön járunk. Ennek is ideje volt.