Pihenőállás

Próbálok visszaemlékezni, mikor volt olyan hétvégém utoljára, amikor nem kizárólag valami sürgető határidő kattogott az agyamban, de nem nagyon megy. 

Talán ősszel volt utoljára pizsamanapom, most viszont annál jobban örülök, hogy ezen a szép nemzeti ünnepnapon igazából nem kell csinálnom semmit. (Mit kíván a magyar nemzet? Pizsamanapot, zenét, pálinkát és szexet, vagy ennek legalább egy részét.) Jó, most nem volnék persze őszinte, ha azt mondanám, ezt én így önként csinálom ma, mert sajnos kijöttem a gyakorlatból, úgyhogy móresre vagyok tanítva: beteg lettem, kényszer is a házi őrizet, mert ugatok, mint az alvilágot őrző, dühös kutyák. 

Nem tudom, a pizsamaság nemzetietlen-e, remélem, nem. Forradalmi pizsamaságnak hívom, eltökélten harcolok a gyógyulásért, miközben megadok magamnak mindent, amitől hónapokig megfosztottam magam. Jó érzés amúgy.

Más. Tegnap aláírtam az áthelyezési megállapodásomat. Végül nagyjából 67 (?) napot sikerül ráhúznom itt, de tulajdonképpen mindegy, nekem így is jó, nem ezen múlnak a dolgok. Az a lényeg, hogy végül csak megszabadulok ebből az őrületből. Remélem, TSB is elmozdul innen egyszer, mert az ember csak megbetegszik itt. 

Más nincs. Valami meleg, citromos-mentás italport iszom, amitől állítólag majd jobban leszek, de  nem, viszont izzadok, mint egy víziló (lásd az állatot körülvevő izzadságtavat), és a jövő hétvégi utazást tervezgetem. Addigra tényleg szuperállapotba kell kerülnöm, mert sok-sok dolgot tervezek megvalósítani; sok kedves emberrel szeretnék találkozni, és nem akarok senkit megfertőzni.