Levelek északról 3.0

Szeretem a tengert, az óceánt, a tavakat, a pocsolyákat. Mindent, amin megcsillan az áldott napsütés, mindent, ami áramlik, aminek a felszínét hullámosra fújja a szél, aminek a felszínéről én nézek vissza magamra. A világ tükrei.

Persze a víz trükkös dolog, és nem is mindig szeretetre méltó. Ezt még az Atlanti-óceán mellett tanultam meg, de a tapasztalat a szeretetemből nem bontott le semmit, inkább csak óvatosabb vagyok azóta, mert tudom, hogy (mint minden nagyszerű dolog) a tengeróceán sem feltétlenül játékos kisgyerek, inkább komoly-komor felnőtt, akinek néha bizony rossz kedve is lehet.

Ha jól gondolom, ilyen északon nem voltam még eddig tenger mellett, bár igazából fogalmam sincs, Maine mondjuk északabbra van-e, mint ez az ékszerdoboznak épp nem mondható lengyel város, de mindegy is, mert az biztos, hogy a Balti-tengernél még nem jártam. Nem gondoltam, hogy színes kis napernyők és hívogató, meleg homok vár, de őszinte leszek, meglepett, mennyire hideg volt, tenger ide vagy oda. Hideg és... hát annyira nem szép. Jó, nem volt idő nézelődni, és szinte csak külvárost, meg panelt, és autóbontót hajóbontót láttunk, de akkor is. A víz igen, de semmi más nem volt vonzó.

Azon gondolkodtam, míg ömlött rám a havaseső, aztán óriás pelyhekben a hó, hogy lehet, mégsem költözöm én Izlandra vagy Norvégiába. Vagy megszokja az ember ezt is vajon, és kárpótolja az időjárásért az élhető világ? Meginogtam.

Itthon csodaszép tavaszra értünk haza, de ennek ellenére mintha mindenki kicsit depis lenne. A torkom fáj, köhögök, és az áldott, pihenős-kirándulós-napmeleg hosszú hétvégére valami rohadék hidegfront érkezik, ha jól értem. Ha tényleg így lesz, alszom 4X24 órát, aztán szevasz. Két hónapja úgysem volt egyetlen olyan hétvégém sem, amikor ne szakadtam volna bele a munkába. Épp ideje olvasni, jógázni, írni és sorozatokat nézni, mert a depresszióveszély bizony nem múlik.

Más nincs, ma beszéljek Bridgettel, hogy nyilatkozzon végre, meddig kell maradnom.