Legalább egy

Hétfő. Olyan érzésem van, mintha hónapok óta nem lett volna ilyen hétfő. Csak majdnem nyomasztó. Ma van az újabb fordítás határideje, úgyhogy ma még morzsolom a szöveget itt-ott, javítgatom, merengek rajta. Nagyon sok szó ez, nyolcvanvalahány ezer, és talán ha három szép mondatra futotta ebből a sok szóból...  Olyasmikre, hogy a földig hajol a holdfény. Azért persze három szép mondat nem is olyan kevés, mert a mondatok is olyanok, mint a szerelem, már egyetlenért is érdemes megszületni.

Az elutazásomig rendelkezésre álló három napra rengeteg dolog zsúfolódott össze, valami oknál fogva azonban ehhez a sok dologhoz most nem párosul bántó vagy bénító stressz, inkább egy kis izgalom. Kifogytam a rettegésből, úgy tűnik.

A péntek és a szombat napfényes örömben, nyugalomban telt. Azon gondolkodtam, meg lehet-e az örömöt mérni, de nem hiszem, nem mondom tehát, hogy lebegő tollpihe a fényben vagy inkább árnyékos márványtömb a biztonságos völgy ölében. Ez a fajta nyugalom számomra visszatérés egy gyerekkori délutánhoz, amit mozdulatlanságban töltöttem. Életem meghatározó pillanatainak egyike volt, és az jutott eszembe, talán azt a meghatározó, térből és időből kiszakított létet élem újra ilyenkor. Mintha újrahúzná az Isten minden idegszálam borítását. (A boldogság ezek szerint B vitaminokból áll. Béhat. )

Kicsit kár, hogy a kedves társaságban töltött péntek és szombat után a vasárnap megint áldozati bárány lett a munka oltárán. De milyen jó, hogy van munka.

Más nincs. A tervezett 12 órás alvások ígérete lassan szertefoszlik, mert még a szerdai rádióműsorom sincs kész. Vagyis interjúalanyom sincs.

Minden napra kell legalább egy jó mondat. Belémszivárog a nyugalmad - ezt választottam a lehetséges mondatok közül. Az ember annyiféleképpen elbukhat, és ne legyenek illúzióink, el is bukik, hogy nyugodtan felvállalhatja az öröm pillanatait.