Kavicsok

Mára virradóan, remélhetőleg, túlestünk az idei tél leghidegebb éjszakáján, én pedig, ugyancsak remélhetőleg, tegnap túlestem a hét legszomorúbb napján. Mivel most már gyakorlatilag minden kollégám tudja, hogy elmegyek, ideje volt a tanítványaimmal is beszélni. Nehéz volt, nem is elmondani nekik, hogy elmegyek, inkább a sok csalódott gyerekarc. A kicsik persze könnyebben tudomásul vették a dolgot, az ő életükben én csak néhány hónap voltam, az idősebbeknek és a kollégáimnak, akikkel huszonévek óta együtt dolgozom, kicsit nehezebb.

Tegnap elbúcsúztattuk a kollégámat, aki eggyel előttem mondott fel (=kérte az áthelyezését), Bridget pedig kínosan alulmúlta önmagát a búcsúbeszédben. Van, ami nem változik, emlékszem, amikor Mihály ment el, már akkor megalkottuk korunk egyik legsúlyosabb átkát: Búcsúztasson téged Bridget.

Én abszolút tanácstalan vagyok. A hideg kiver a gondolattól, hogy valami okosat és intelligenset kell majd mondanom Bridget ostoba hablatyolására az érdemeimről, melyeket egy pillanatig nem ismert el, a két és fél évtizedes munkámról, melyről a mindennapokban soha nem mondta, hogy jó, hiszen soha nem vette a fáradságot, hogy megismerje azt. A huszonhat év tanítás alatt kétszer volt nálam órát látogatni egy-egy igazgatóhelyettes. Egyszer a pályám elején valaki, aki nem beszélt angolul, de nagyon helyesen azt gondolta, hogy ez neki feladata, és nyilván tényleg nem kell tudni a nyelvet ahhoz, hogy a pedagógiai folyamatokat átlássa az ember, másodszor TSB még ighá korában.

Tegnap valaki azt mondta, hogy Bridget a legközelebbi választáson már nem indul, de az még három örömtelen, kibaszásokkal teli év volna, én meg ahhoz már öreg vagyok, hogy ilyesmire vesztegessek három évet az életemből. Annyi minden rossz van, ami kényszerű, ha lehet valamiben választásom, akkor mégis inkább legyen nekem jó.

Más nincs. A fordításban az utolsó oldalakkal nem haladok, ma érkezik a nagylány, holnap pedig lesz boldogság is. Színes kavicsok a napok. A mai arany, a holnapi vérvörös.