Bizalom

Sokáig néztelek... 
(Esterházy Péter: A Megváltó hét utolsó szava a keresztfán)

Esterházy szövegeiről mindig eszembe jut valami, tegnap este éppen és leginkább Esterházy maga. Péter, Maga. Vagy Te. Mácsai Pál őt idézte meg, az ő mosolyát, EP pedig visszanevetett ránk az örökkévalóság detektívtükrének túloldaláról. Jól vagytok? Jól vagyok. Ott az van, ami van mindig. Ideát? Itt is Húsvét. Mondjuk sonka nincs, de nem zavar, mert az ember (vagy inkább lélek) ideát nem éhes. Nincs gyomra ugyanis, hasnyálmirigye se. Amit nyerünk a réven...

Esterházy azt mondta (így mondom, pedig írta), Haydn el sem tudta képzelni, hogy az Isten elhagyná az embert. Ezt amúgy tudósok is megerősítik, már ami Jézust illeti, aki nem elhagyatott, hanem idéz. A 22. zsoltárt idézi, és bízik. Jó így.

Olyan vagyok, mint a kiöntött víz... Ez is a 22. zsoltár. Amikor az ember koncertre megy, vagy amikor Esterházyt hallgat/olvas, ő maga is olyan, mint a kiöntött víz. Nem a megalázottság, hanem a bizalom értelmében. A kiöntött víz, amit összeterel, aminek formát ad a szépség. Haydn darabja különleges szépséggel bír, Esterházy szövege pedig ebbe az öntőformába tereli a lelket. Fontos élmény.

Tegnap este, amikor ott ültem, az is eszembe jutott, hogy én is sokáig néztelek és nézlek néha. Leginkább reggel. Nézem a hajnali derengésből kirajzolódó arcélt, nézem, igazi vagy-e, valódi ember. Ha itt lennél Húsvétkor, akkor is sokáig néznélek: ember vagy-e vagy Isten. Vagy-e? Mind, aki az Isten fia (vagy lánya), szép, ezt tudjuk, azt is, hogy mindenki máshogy. Én azt szeretem, ahogy te.

A szeretetnek egyszerű és lehetséges megfogalmazása ez: meglátni a szépséget a hajnali derengésben, aztán odagondolni a lelket a forma mellé, akkor is, amikor nem vagy itt. A világba vetett hit is szeretet. Vagy valami ilyesmi. A bizalom lehetősége. Szeretet az, hogy el tudom gondolni, ez egy olyan világ, amiben mindig jelen vagyunk, és én mindig sokáig nézlek. A vég félelme mellé rakom, és azt látom, a bizalom a nagyobb.