Jó

Szép szombat, szép napsütés. A szürke napok után megint könnyebb a lég. Szeretem a február második felét, reménnyel tölt el. A feltámadás reményével.

Tegnap lényegében túlestem a felmondáson, bár nem mondtam fel. A fogadó intézmény gyorsabb volt, mint én sajnos, ami nem tölt el örömmel, de ezen most már nem tudok változtatni. Jó, hogy ennyi idős koromra néha már el tudom fogadni, hogy nem vagyok omnipotens. Kár mondjuk, jó lett volna egy ilyen névjegykártya:

Biedermann Izabella

tanár, okleveles omnipota

de ezt elszúrtam. Egy ideje nem gondolom, hogy minden úgy kell legyen a világban, ahogy azt én szeretném, és már szinte meg is barátkoztam ezzel a gondolattal.

Hogy pontosan mikor kezdek az új munkahelyen, azt egyelőre nem tudom. Ezt is mások fogják eldönteni helyettem. Nekem nem sietős, de túl sokáig biztos nem maradok, az senkinek sem volna jó ezek után.

Bridgettel végül nem tudtam beszélni tegnap, ez hétfőre marad. Addigra majd megbékél (nem), és emberi lesz, meg megértő (neeeem), de a hétvégén legalább lesz ideje kitalálni, hogy baszhat ki velem a hátralévő időben... ja, hát milyen kár, hogy már mindent megtett, amivel bánthat. Ezt jól elszúrta előre. Szegény.

Most pihenek, figyelem ezt az új, változtatni képes, majdnem bátor önmagam. Egészen jó érzés. Persze lesz majd rossz is. Nem Bridget, hanem azok miatt, akiket szeretek, és akik szeretnek. Közben meg aki szeret, az elfogadja a döntéseimet. Még ha szomorú és csalódott is egy darabig.

Tegnap vacsoracsata volt, ma csajos délután mérsékelt piával és közös mozizással. Helyes, barátságos, szeretetre képes emberek vesznek körül; micsoda csupa jóság és biztonság ez. Mennyi fontos dolog van az életemben, mennyi öröm, és mennyi szombat.

Játsszon egy nashville-i gyerek.