Átvonuló napsütés

Most éppen egy szombathoz illő, biztató napsütés van odakint, de napok óta a Gyűrűk ura jár a fejemben: a közelítő sötétség. Azt hiszem, ezt érezhették az emberek a második nagy háború előtt is, ezt a mély és meghatározhatatlan, mellkasra telepedő homályt.

Nincsenek illúzióim, amilyen reményvesztett és önző lett a világ, amilyen könnyű ma mérgezni a testet és az elmét, majdnem biztos, hogy lesz háború megint. A gyűlölet sajnos gyorsabban szívódik fel, és szétterjed szét a testben, mint a legsúlyosabb idegméreg.

Azt szoktuk mondani Abbie-vel, hogy nyilván ez egy vírus. De hogy honnan lesz ellenanyag, ha egyáltalán lesz, azt nem tudom, mert én már megint csak a szeretetben bízom, utolsó mentsvárként. Meg a csokolédában persze, de azt olvastam, hogy negyven év múlva a csokinak is annyi a klímaváltozás miatt, szóval akkor aztán már tuti itt lesznek a dementorok minden sarkon. (Érdemes-e csokoládékészleteket elásni valahova?)

Más. Dolgozni kell, de sétálni vágyok. Lehet, hogy egyikből sem lesz semmi, és inkább megnézem a Goodbye, Christopher Robint. Vagy alszom. Ha elaludnék száz évre, vajon milyen növény nőné be a testem?

Úgy érzem, az egész életem valami játék. A táblán sok segítő és sok ellenlábas, megannyi gonosz, feneketlen szakadék, felhőbe vesző helycsúcs. Hogy ki nyer és ki veszít, sosem lehet előre tudni, de a háttérben azért szól valami bátorító zene, a völgyben pedig ott vár a menedék.