Valóságok

Nemrég azt álmodtam, temetnek. Elég sok barátom összegyűlt egy szobában, kissé szűkösen is voltunk, ők csendben beszélgettek, én szótlanul járkáltam közöttük. A hangulat nem volt sem szomorú, sem vidám,  magamat nem láttam, koporsónak nyoma sem volt. Kissé tanácstalan voltam, nem találtam a helyem.

Ha az ember belegondol, az élet egyszerre nagyszerű és ijesztő. Nagyszerű és ijesztő ugyanazért: mert élni kell, és mert meg kell halni. Egyszerre felelősség, öröm, teher, jó móka, és tragédia. Az élethez jellegét tekintve a víg dráma áll legközelebb, azt hiszem, bár ez esetben a rendező egy kissé habókos pali, aki az utóbbi időben nincs a helyzet magaslatán. 

Azt olvastam a Buber könyv (Istenfogyatkozás) első fejezetében (dilemmázom, mert ezt szeretném papír alapon, de az e-változat fele annyi pénz, és rögtön olvashatnám is), hogy a hit az ember belépése a valóságba. Hitehagyott lennék tehát, ha a világot szürreálisnak látom? Tegnap épp D mesélt arról, hogy azt olvasta, a valóság az emberiség hallucinációinak közös, mintegy hihető metszete. Akkor mi tehát a valós élet? Isten tudja. Vagy még ő sem. Vajon Isten hallucinál-e? Esetleg Isten minket hallucinál?

Én ebben a hallucinációban amúgy nem hiszek. Kényelmesebbnek találom az örömöt, meg azt a gondolatot, hogy létezem hús-vér valómban, alszom és felébredek, eszem, olvasok, elfáradok, megöregszem és meg is halok. Ahogy ültem itt reggel a fotelben, hirtelen, mondjuk megmagyarázhatatlan módon, szórakoztatónak találtam az életet. Nem tudom, ez hogy jutott eszembe, mert egyébként elég macerás ez az egész, nem örökkévalósában lebegve töltött időszak a reggeli felkeléssel, a karácsonyi bevásárlással, meg a sok marhasággal, ami még van. Szeretnék inkább egy előrehozott izlandi karácsonyt tartani: visszabújni az ágyba, olvasni, meg csokit enni. Egy ilyen valóság volna ma reggel a kedvemre való.