Ennek is

Ennek is vége lesz majd, fordul a világ, fordul a Föld, elmúlik minden rossz és jó is. Talimaat e sufiyah, tartja a perzsa mondás, olvasom a szufi mesében, és olvasom Nesbo krimijében is. 

A világ és az emberi sors mulandóságával bölcsen szembenézni persze nem olyan könnyű dolog. Ez a mondat épp úgy adhat felmentést a hedonizmusra, mint a veszteségek miatt érzett mélységes bánatra, depresszióra vagy épp az öngyilkosságra. Ahogy az ember öregszik, ahogy fogy az idő, ahogy veszíti el mindazt, ami elveszíthető az emberi életben, úgy keresi az útját, azt a középutat, ami nem ejti kétségbe, de nem hajszolja ostoba, mások kárára megélt örömökbe, ugyanakkor nem is fordítja el a jövőtől, nem zárja be a múltba.

Ahogy múlik az emberi élet, úgy lesz az út egyszerre nehéz és könnyű is. Nehéz, mert be kell látni, hogy végül elveszítünk mindent, és könnyű, mert előbb-utóbb rájövünk, hogy nem csak azt veszítjük el, amit szerettünk, ami fontos volt, hanem az is elmúlik, ami rossz volt az életünkben. 

Jól megöregedni, ha van ennek így értelme egyáltalán, valószínűleg úgy kell, hogy ezeket a dolgokat az ember okosan tudomásul veszi. Erre voltak jók a mesék régen, és erre nem nagyon jó mindaz, ami ebben a pillanatban fiatalságkultuszként van jelen a világban. Persze fiatalnak lenni jó és fontos, de azt hiszem, öregnek lenni is éppen ilyen jó és fontos. Vagy kellene legyen.

Én persze még nem vagyok bölcs, és nem tudom, leszek-e valaha, nem tudom, el tudom-e engedni a nem fontos dolgokat, de tanulok. Azt tanulom, hogy nem én vagyok fontos, pontosabban nem az az én, aki önállóan én, hanem az, aki a másokkal való együttlétben fogalmazódik meg énként. Buber gondolkodik erről a viszonyról sokat, én csak annyiban gondolom ezt másképp, hogy az Én és a másik ember Énje közti dialógust tartom elsődlegesnek. A párbeszédben nem venném Istent közvetlen szereplőként számításba, inkább a két Én közötti dialógusban megfogalmazódó szeretet szinonimájaként látom Őt, a világot pedig az Ének közti dialógusok hálózatából gondolom felépülő valóságnak.

Isten tehát, ahogy ebben a pillanatban ezt látom, az emberi szeretetben, az egymás iránti törődésben és elfogadásban jelenik vagy nem jelenik meg, a minket körülvevő világ pedig Isten és az ember teremtése. Ha most körülnézek, akkor a kihasznált természet és az emberi nyomorúság talán éppen ennek a deficitnek a kifejeződése.

Minden elmúlik, ami van, elmúlik az Én öröme és bánata, a gazdagság és a nyomorúság, de mindaz, ami a szeretetben és a szeretetből teremtődik, örök. Talán ez az emberi élet helyes értelmezése, és talán azért jó megöregedni is, mert elég sok idő kell ahhoz, hogy az ember rájöjjön, csak a másik emberrel kialakított szeretete marad meg az univerzum soha el nem foszló, ezerszínű perzsaszőnyegébe csomózva.