Döntetlen

Rövid vízállásjelentés: a náthám árad, a munkakedvem apad. Hajóvonták találkozása tilos. Egyszer talán végig kellene utazni gyerekkorom értelmetlen, ám mágikus városneveit: eljutni egészen Regensburg-Schwabelweisig, és megállni a nem létező világ hajóállomásain. Mint egy Italo Calvino könyv.
Ahhoz képest, hogy szerda van, már túl sok stressz ért a munkahelyemen és a világban is. Mégis inkább mentem volna szemfelszedőnek ugye. Jó, abból ma nem lehetne megélni, de biztos volna egy másik, nekem épp ideális alternatív szakma. Szörfdeszkaviaszozó, vagy barackmagfaragó. A kamikázét hagyjuk.
Tél van amúgy, jön a karácsony, sértetten terpeszkedik a városon a szürkeség. Kicsit jobb volna, ha az advent mindig fényes és fehér volna, nem ez a hideg és latyakos koszszürke. Tegnap olvastam Nesbonél, és igen, mint amikor lecementezik az égboltot. Nem pont így írta, de ezt. A világ, amint magára haragított egy maffiafőnököt, aki aztán a szürke, és zavaros folyóba dobatta a térdig cementbe ágyazott szerencsétlent.
Még két nap iskola, aztán három nap Budapest. Jó volna valahogy kitalálnom, hogy lesz ebből jövő szerdára rádióműsor.
Más nincs. Lassan az új Nesbo krimi felénél járok, és annyira tudom, hogy nem lesz megváltás a vége sem. Miért akarja az ember nagy bizonyossággal tudni, hogy a Gonosz ott van a háta mögött. Talán, mert nem akar abba a hibába esni, hogy nem figyel. Mindig figyelni kell. Bár Nesbo nem ilyen vadromantikus, szerinte az erkölcs nem létezik. Mindig az a jó, ami éppen az emberiség hasznára van. Lehet, hogy neki van igaza. Ez most egy döntetlen.