trustandlove

A sok rossz történet és szomorúság mögött mindig kirajzolódik valami öröm is. Ha más nem, ez életben tartja az emberiséget.
A rádióban a jóról és a rosszról beszélgetünk néha, és az a tapasztalatom, ahány ember, annyi nézőpont. Engem a bennünk élő jó mércéje érdekel: mi méri bennem a jót, ami számomra nem az önérdek, hanem valami azon túli dolog; a világ és az én tisztességes, kölcsönös, egymást tiszteletben tartó viszonya, és az ebből fakadó öröm.
Érzi-e az ember, amikor jó? És érzi-e, amikor rossz? Azt gondolom, igen. Persze, lehet, hogy nincs igazam, de nem hiszem, hogy a jót és a rosszat relativizálni lehet. Erről beszélgettünk B-vel tegnap, hogy kell-e a jóhoz a rossz? Én ebben sem vagyok biztos.
Vizsgálgatom közben magam, hogy megingott-e már a bizalom bennem az emberiség iránt, de nem. A húgom, azt hiszem, erre azt mondaná, ez naivitás, nem tanít nekem semmit az élet. Én meg pont fordítva gondolom, ha nem a bizalmat és a szeretetet tanulja az ember, akkor hosszú lesz az út Istenhez. Már persze, feltéve, ha el akar az ember jutni valahová. Ez sem kötelező szerencsére.