Párnák közt

Rengeteget olvastam az elmúlt napokban az abúzusról, és ebben az az egyetlen jó dolog, hogy végre beszélünk ezekről a dolgokról is. Persze, ahogy más bonyolult dolgokkal kapcsolatban, itt is veszélyes egy kicsit arra gondolni, egy igazság van, valakinek majd igaza lesz, aki megmondja, mit és hogyan kell. Nem lesz. Nem is baj.

Nem akarok már ezzel foglalkozni, egyrészt mert nem kellemes ezekre az epizódokra gondolnom az életemben, másrészt mert (azt hiszem legalábbis) már megértettem, hogy nem én vagyok a hibás, nem én tehetek róla. Ez engem mindig megnyugtat, ilyen ember vagyok, hajlok a magam hibáztatására, mint annyian ebben az univerzumban. 

Egyetlen egy dolgot akartam csak leírni még az általam olvasott, de már nem kommentelt, gondolatok kapcsán. Azt hiszem, az abúzusban, ha testi, ha lelki, a legrosszabb (számomra csak vagy ez univerzális?), hogy a bizalmat veszíti el az ember. Azt a gyönyörű képességet, hogy bízik a világban és a másik emberben. És lehet most azt mondani, amikor most emberek ennyi év után előállnak ezekkel a történetekkel, hogy jogi értelemben véve rágalom, mert nem lehet bizonyítani, lehet, hogy ez így is van, nem vagyok jogász, de azt hiszem, én ezt azért nem bánom, mert számomra a történetek kimondása a bizalom visszanyerésére tett próbálkozás. 

Akit egyszer kihasználtak, becsaptak, nyilvánosan vagy négyszemközt megszégyenítettek, annak nehéz lesz bízni újra. Pedig mindenkinek joga volna úgy élni, hogy nyugodtan merjen adni a másiknak. Utópia talán. Nem tudom.

A másik félgondolat, és nem vitaindítónak szánom, csak most kedvem lett leírni: nincs felmentés, nincs legitimáció. Ehhez persze társadalmi konszenzus kellene, de ez nem várható az erőszak kultúrájában. Aki körülnéz a világban, annak nem lesz illúziója, az ember biológiai és társadalmi lényként is kihasználja a rendelkezésére álló bolygót. Evolúciós zsákutca vagyunk a világegyetemben. (Erről a Kapcsolat című film jutott most eszembe. Bizonyos értelemben nagyon szépen példáz mindent, amiről az elmúlt napokban szó volt/van.)

Na ezt még leírtam erről a dologról, inkább csak magamnak, mert amúgy nincs jelentősége(m). 

Más. Tegnap megérkeztem a ködös Varsóba. Furcsa ez a hűvösebb világ, de nem kellemetlen a másféle időjárás, csak a fejem fáj. Elég későn értünk ide, nyűgös volt már mindenki, hát a munkahét végén a repüléssel járó hercehurca fárasztó. Megérkezni persze mindig jó ide, barátok közé. Van, akit nagyon rég nem láttam, úgyhogy megölelgettem őket alaposan. 

A szálloda kicsit zajos, valami mindig zúg, a levegő is csinált, természetellenes, de hála az égnek, ki lehet nyitni az ablakot, úgyhogy hajnalban beengedtem a szobába egy kis hűvüs, varsói ködöt. A POLIN közel van, így legalább sétálni is lehet, és a program nagyon megengedően csak tízkor kezdődik, szóval egyrészt kialudtam magam, másrészt lehet hosszan reggelizni. Hurrá.

Kicsit bosszant, hogy nem hoztam laptoptáskát, legalább kellene venni egy tokot ennek a jószágnak, mert nem fogom ebben a nyirokban átcipelni kézben sehova. Meg egyébként is, már idefelé is féltettem. Ha lesz időm este, lehet, hogy körülnézek, lehet-e itt ilyesmit kapni a környéken. Már rég kellett volna vennem egyet.

Más nincs, kell egy kávé. Remélem lesz pici napsütésünk is majd, bár többnyire odabent ülünk majd. Viszont az az odabent milyen szép.