Takarítás

Bár van a kétségbeesésnek valami apró kis szerkezete, amivel este, elalvás előtt, itt-ott: a koronaerekben, az agyban, meg a gyomorban motozni szokott, keres valamit talán, én nem tudom, de némi forgolódás után mégis van jutalom; mély, álomnélküli alvás. Olyan, mint altatáskor a gyengéd, vigasztaló kábulat. Talán az allergiagyógyszer árad szét az erekben lefekvéskor, vagy az esélytelenség nyugalma, nem tudom, nem is fontos. A lényeg, hogy alszom.

Tegnap sikertelen napom volt. Sok órám volt, és az egyiket untam. Néztem ezeket a gyerekeket, meg néztem a kollégáimat, és nem éreztem, hogy itt most jó lenne. Nyilván, mert nem jó. Akkor sem jó, ha Bridget engedélyezett egy együttműködést, amiben Joe és én egy 56-os témában fogunk nemzetközileg néhány gyerekkel együtt dolgozni. (Ennek örülök persze, pláne, hogy be sem mentem hozzá végül, ezt Joe intézte.) Nem gondolom, hogy örül neki, de mindegy ez is.

Láttam ma reggel egy nagyon szép jógaprogramot, három nap északi szélben, pulóveremben illatod  egy közeli kis faluban, teljes csend. Nem hiszem, hogy el tudok menni, de jó rágondolni, mert a fülemben pár napja megint porszívóznak azok a kicsi angyalok. Egyszer csak tisztaság lesz most már, azt remélem, de ettől függetlenül el kellene jutnom valahogy Andráshoz, mert megint kezd idegesíteni mindaz, ami rajtam kívül van. 

Nem szeretem a zajt.